Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mindannyian, ismétlem, mindannyian úgy tanultuk az iskolában, hogy a történelem az egy, szent és oszthatatlan. A diktatúra és a pozitivista történelemoktatás csőlátásának idején egyértelmű evidencia volt, hogy ekkor és akkor itt és ott ez történt, kihaltak ezek, bejöttek azok, háborúztak amazok, szövetségeket kötöttek itt, megszegték ott. Kizárólagosan időrendi sorrendben, szépen, kronologikusan. De (legfőképpen) Maurice Halbwachs, Jan Assmann és Pierre Nora óta tudjuk, hogy ez nem igaz. Nincsen ilyen jellegű történelem. Hiszen a történelem – ahogyan mi ismerjük – a múlt nagy eseményeit fűzi láncolattá, teszi száraz adatbázissá, és kizárja magából az egyént. De mi van azokkal a szerencsés sorsú emberekkel, akiknek az életében nem történt akkora sorsfordulat (általában tragikus következményekkel járó), hogy a korszak, amelyben éltek, „méltó” legyen a történelem figyelmére? Nekik nincsen történelmük? Dehogynincs!
És itt válik el egymástól a történelem és az emlékezet. E kettő nem szinonima. Pierre Nora szerint „az emlékezet maga az élet, melyet élő csoportok hordoznak, s ekképpen folyamatos fejlődésben áll, kitéve az emlékezés és a felejtés dialektikájának, nem törődve szükségszerű deformációjával, védtelen minden használat és manipuláció ellen, hajlamos hosszú rejtőzködésre és hirtelen új életre kelésre. A történelem mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nincs. „A történelem nem alakíthatatlan, nem fix, és nem örök. Amint azt Thomas Postlewait tézisként fogalmazza meg: „a történelem akkor történik és történik meg újra, amint újraalkotjuk a múltat, annak megértésére törekedvén. Mindig újraírjuk és újraolvassuk a történelmet. „Tekintsünk el tehát az általunk ismert történelem definíciójától, és hozzuk előtérbe a kollektív emlékezetet, ezen belül a kommunikatív emlékezetet, amely az egyéni életutak keretében hordoz történelmi tapasztalatokat, a személyközi érintkezésben alakul ki, személyes tapasztalatok alapján közvetít, az időhorizontja pedig 3-4 nemzedék, azaz 80-100 év. Ennek az emlékezetnek, a mi emlékezetünknek (tévesen, az iskolában tanultak szerint megfogalmazva a mi történelmünknek): helyei vannak. Pierre Nora lieu de mémoire-nak, az emlékezet helyeinek nevezi őket. Jellegzetességük, hogy nem a történelem, hanem az emlékezetmegőrző tudat végső formái ők. Mindannyiunknak vannak ilyen helyei, az egyénnek, a közösségnek és a közösségen belüli csoportoknak is. Emlékezeti hely lehet szinte bármi: egy fizikai helyszín, egy esemény, egy táj, egy évszám, egy épület. Egy közösség évtizedek, évszázadok alatt építi fel a saját emlékezeti helyeit. Emlékezeti hely például Mohács, a nemzeti tragédia emlékezeti helye. Vagy a csíksomlyói búcsú, a hit és a hiábavaló betiltás emlékezeti helye. Vagy a franciáknál a Bastille, amely ugyan fizikai valójában már nem, de mégis létezik: emlékezeti hely. És emlékezeti hely az 1989-es forradalom. Időben még túl közel van ahhoz, hogy a történelem hozzányúljon (szerencsére). Mindannyiunknak, akik megéltük, vannak róla történeteink, emlékeink, van róla közösségi és egyéni emlékezetünk. Helyhez kötöttük: ki Marosvásárhelyhez, ki Temesvárhoz, ki a konyhához, ahol először a rádióban hallotta, hogy mi történt, ki a főtérhez, ahol lőttek rá. Ragaszkodjunk ahhoz, hogy ez megmaradjon. Tudatosítsuk, hogy a kollektív emlékezetünkből egyszer majd történeti emlékezet, ezt követően pedig pedagogikus emlékezet válik. És ezzel a hatalom eszközévé lesz. Onnan már nem lesz a miénk. Bármilyen kicsinek és mellőzhetőnek éreznénk magunkat, a múlt átörökítésében szerepet játszó felelősségünk nagy: hiszen a múltat nem mások, hanem mi magunk alakítjuk. Az emlékezeti hely nem történelem. Az emlékezeti hellyel megállítjuk az időt, és megakadályozzuk, hogy az emlékeinket kisajátítsa magának a mindenkori hatalom, amely majd átformázza és úgy tanítja, ahogy neki majd megfelel. Kerek narratívát formáz belőlük. Mindig álljunk meg, ha egy kerek történetet olvasunk a múltból: az már fikció.
Őrizzük meg emlékezeti helyként 1989 decemberét, annak szinte napra pontosan harminchárom esztendővel ezelőtt bekövetkező fordulatát, mindannyian úgy, ahogyan arra emlékszünk. Az akkori életünkkel, családtagjainkkal, lakásunkkal, napi történéseinkkel, a lázadással, az áldozatokkal, a minket érő érzésekkel egyetemben. És adjuk tovább a minket követőknek úgy, ahogyan mi éltük át – hogy a miénk maradhasson mindörökké.