A függőségekről és a kontrollvesztésről

*Illusztráció
Fotók: Sófalvi Szidónia

Először vendég, aztán barát, aztán úr lesz a háznál

A szabadság nem azt jelenti, hogy mindent kipróbálunk, hanem azt, hogy képesek vagyunk tudatos döntéseket hozni. Erről szólt a Forgatagon a Pulzus sátrában az egyik beszélgetés, ahol McAlister Magdolna mentálhigiénés és prevenciós szakember, valamint Dali Csongor egykori drogfüggő beszélt a függőségek kialakulásáról, a korai felismerés fontosságáról, a család szerepéről és a felépülés hosszú útjáról. A beszélgetést Labancz Dávid moderálta.

Hol húzódik a határ egy ártatlannak tűnő szokás és a függőség között? Mikor válik az, amit még kikapcsolódásnak, kíváncsiságnak vagy társasági élménynek gondolunk, olyan szükségletté, amely már átveszi az irányítást? A beszélgetés egyik kiindulópontja éppen ez volt.

McAlister Magdolna szerint minden olyan cselekvésnél érdemes odafigyelni, amely kényszeressé válik, és amelynek kihagyása hiányérzetet okoz. Ugyanakkor önmagában nem elég azt vizsgálni, hogy valaki mit vagy milyen gyakran csinál. Legalább ilyen fontos kérdés, hogy milyen hatással van az adott szokás az egészségére, az emberi kapcsolataira, a családjára vagy a munkájára.

A függőség egyik kulcsszava a kontrollvesztés. A nehézség pedig éppen az, hogy szinte lehetetlen előre megmondani, mikor következik be az a pont, amikor egy szabad döntésből lassan kényszer lesz.

„Először vendég, aztán barát, aztán úr lesz a háznál” – McAlister Magdolna ezzel a képpel írta le a függőség kialakulását. A kezdet gyakran ártatlannak tűnik: kíváncsiság, társasági nyomás, a jó hangulat keresése vagy a beilleszkedés vágya áll mögötte. Senki nem azért nyúl először valamilyen szerhez, mert le akarja építeni az életét. A veszély éppen abban rejlik, hogy nem lehet biztosan tudni, melyik lesz az az alkalom, amely után már nehezebb nemet mondani.

Amikor kívülről még semmi sem látszik

A függőségről sokszor egy látványosan leépült ember képe él bennünk, holott a valóság ennél jóval összetettebb. Egy probléma hosszú ideig rejtve maradhat, főként akkor, ha az érintett tudatosan titkolja.

Dali Csongor története ennek különösen erős példája. Elmondása szerint négy és fél éven át még a családja sem tudta, hogy szerhasználó. Mivel kamaszként vált függővé, több testi és lelki változást egyszerűen a pubertással, a hirtelen növéssel vagy a tinédzserkor nehézségeivel magyarázott a környezete. Így a probléma sokáig észrevétlen maradt.

Csongor visszaemlékezése szerint a szerhasználat egy ponton már nem az élvezetről szólt. Amikor valaki azért nyúl valamihez, mert nélküle rosszul van, a döntési szabadság jelentősen beszűkül. Tizenévesként már az iskolában azt várta, hogy mikor tud ismét drogot használni. Mégsem úgy történt, hogy egyik reggel egyszerűen felismerte volna: baj van. A fordulópont számára egy túladagolás volt négy és fél évi szerhasználat után.

Ez is megmutatja, miért fontos a korai felismerés. A „bármikor abbahagyom”, a „velem ez nem történhet meg”, vagy a „csak buliban csinálom” sokáig megnyugtató magyarázatnak tűnhet. Közben azonban fokozatosan átalakulhat az ember viszonya ahhoz, amit használ.

Mit keresünk valójában?

A beszélgetés egyik legfontosabb gondolata az volt, hogy a függőség mögött gyakran nem pusztán a szer iránti vágy áll. Az ember örömöt, elfogadást, kapcsolódást, megnyugvást vagy éppen menekülést keres.

McAlister Magdolna arra hívta fel a figyelmet, hogy a mai ember könnyen elhiszi: mindenáron boldognak kell lennie. Pedig a fájdalom, a veszteség és a szomorúság ugyanúgy természetes része az életnek. Ha minden kellemetlen érzést ki akarunk zárni, könnyen olyan eszközökhöz fordulhatunk, amelyek rövid időre megkönnyebbülést adnak.

A függőség paradoxona, hogy idővel éppen azt veheti el, amit kezdetben megígért. Az örömet kereső ember örömtelenné válhat, a közösséget kereső elszigetelődhet, a szabadságot kereső pedig elveszítheti a választás lehetőségét. A felépülés ezért nemcsak a szer elhagyását jelenti, hanem annak újratanulását is, hogyan lehet megélni, felismerni és kimondani az érzéseket.

A család szerepe ezen a ponton különösen fontossá válik. A beszélgetésben elhangzott: az, hogy egy szülő „mindent megad” a gyerekének, nem feltétlenül jelent valódi védelmet.

„A szeretetet és a törődést kell megadnia” – fogalmazott Dali Csongor, McAlister Magdolna pedig ehhez hozzátette: „És a jelenlétet.”

A pénz, a lehetőségek vagy a tárgyi biztonság önmagukban nem helyettesítik az odafigyelést és a valódi kapcsolódást. A résztvevők szerint a függőség mögött sok esetben éppen valamilyen hiány húzódik meg, amelyet a szer, a telefon vagy más kényszeres viselkedés csak átmenetileg fed el.

Amikor a segítség határokat is jelent

A függőség soha nem csak egyetlen ember története. Hatással van a szülőkre, a párkapcsolatra, a gyerekekre és a barátokra is. Emiatt különösen nehéz kérdés, hogyan segítsen a környezet.

McAlister Magdolna a „kemény szeretet” fogalmát emelte ki. Az állandó mentegetés, a következmények elsimítása vagy az újabb „most az egyszer” típusú megoldások időnként éppen a függőség fennmaradását segíthetik. Segíteni nem mindig azt jelenti, hogy megóvjuk a másikat minden következménytől. Néha éppen a világos határok kényszerítik ki azt a szembesülést, amely után az érintett hajlandó segítséget kérni.

Ugyanakkor az is hangsúlyosan megjelent, hogy puszta akaraterővel nem mindenki tud kijönni a függőségből. A motiváció nélkülözhetetlen, de terápia, szakemberek és támogató közeg is szükséges lehet. Csongor találó hasonlata szerint minden terápia olyan, mint egy mankó: nem jár helyettünk, de segíthet újra lábra állni.

A fordulópont után kezdődik a hosszabb út

Csongor életében a túladagolás hozta el azt a pillanatot, amikor már nem lehetett tovább fenntartani a korábbi életet. Hazament, elővette az addig elrejtett szereket és eszközöket, majd elmondta a szüleinek, mi történt vele az előző négy és fél évben. Édesanyján – mesélte – megkönnyebbülést látott, hiszen végre választ kapott számtalan addigi kérdésére.

A felismerés azonban nem jelentett azonnali gyógyulást. Az elvonás, majd a testi és lelki stabilizálódás hosszú és nehéz folyamat volt. Csongor beszámolója szerint évekre volt szüksége ahhoz, hogy ismét önállóan közlekedjen, visszatérjen az iskolába, majd később leérettségizzen és egyetemre menjen. Saját felépülését ma sem lezárt történetként kezeli.

Ebben ő és McAlister Magdolna teljesen egyetértettek: a felépülés életre szóló folyamat. A terápia elkezdődhet egy konkrét napon, de az önmagunkra való odafigyelés, a józanság megőrzése és a megfelelő döntések meghozatala nem ér véget egy program vagy kezelés lezárásával.

A Forgatag Pulzus sátrában elhangzott beszélgetés ezért nem csupán a drogokról vagy az alkoholról szólt. Sokkal inkább arról, hogy hogyan bánunk az érzéseinkkel és a döntéseinkkel, és miként reagálunk arra, hogy valaminek hiányát érezzük. Arról is, hogy mennyire fontos észrevenni, amikor egy szokás elkezd átvenni fölöttünk valamit abból az irányításból, amelyet korábban természetesnek vettünk.

A megelőzés pedig nem merülhet ki abban, hogy azt mondjuk a fiataloknak: „ne tedd”. Legalább ennyire fontos megtanítani őket kérdezni, felismerni a kockázatokat, beszélni az érzéseikről és segítséget kérni. Olyan kapcsolatokat és közösségeket teremteni körülöttük, ahol nem egy szer vagy egy kényszeres szokás adja meg azt az állapotot, érzést, amit máshol nem találnak meg.

Mert a valódi szabadság nem az, hogy bármit megtehetünk. Hanem az, hogy mi magunk még képesek vagyunk dönteni arról, mit teszünk.

Ha az olvasó magára vagy a környezetében valakire ráismert ezekben a történetekben, nem kell egyedül maradnia a problémával. A segítségkérés lehet az első lépés a változás felé. A Bonus Pastor Alapítvány szenvedélybetegséggel küzdőknek és hozzátartozóiknak egyaránt kínál szakmai segítséget és terápiás programokat. További információk és elérhetőségek a bonuspastor.ro honlapon.