Hétköznapi történet
Dániel minden hajnalban útnak indult. Némán rótta a kilométereket, nem gondolt közben semmire, senkire, csak vitte a lába, mint valami furcsán összetákolt, akármelyik pillanatban lefagyni képes gépembert. Jóval napkelte előtt kerekedett fel, rendszerint fél 4-kor. Kellett az a három óra, hogy beérjen a várostól tíz kilométerre lévő faluba, annak is a végébe, ahol munkahelye, a külföldi tulajdonban levő asztalosműhely várta.
– Hogy lehetett ezt a „túrát” nap mint nap kibírni? – kérdeztem az alacsony, barna bőrű férfitól, akivel a barátom ismertetett meg egy szabadtéri rendezvényen. Kollégák voltak valamikor, Dani útja azonban egy idő múlva más irányt vett, nem volt már hova dolgozni „zarándokolnia”.
– Minden megszokás kérdése – válaszolta újdonsült beszélgetőtársam. – Tudtam, hogy munkába kell mennem, és mivel legtöbbször egy banim sem volt, nem buszozhattam. Egyszer rég, még fiatal koromban jegy nélkül utaztam, az volt az egyetlen alkalom, és akkor is elkapott a kontroll, meg is vámolt becsületesen. Még egy olyan „kaland” nem hiányzott.
Hallgattunk egy sort, közben a barna ember mintha a gondolataimban kutatott volna.
– Nem érti, hogy miért nem volt soha pénzem, ha közben munkahelyem meg volt, ugye? – nézett rám fürkészőn. – Azért, kérem szépen, mert a fizetésem általában nem érte meg a másnapot, de ha mégis, a harmadnapot már semmiképpen sem. Tudja, a póker… Annak köszönhetem, hogy elvesztettem mindenem.
Nem voltam biztos benne, hogy ennél többet kapok ebből a történetből, Dániel ugyanis pár percre ismét csendbe burkolózott. Aztán mégis rászánta magát a folytatásra.
– Gyermekkoromban még kártyázni sem nagyon szerettem, sem dominózni vagy römizni. Aki akkor ismert, biztosan nem gondolta volna rólam, hogy egyszer játékfüggő leszek. A családunkban ennek nem volt hagyománya, csak az ivászatnak. Mindkét szülőm az alkohol rabja volt, így engem többnyire a bátyám nevelt fel. Kicsivel több mint tíz év köztünk a korkülönbség, olyan volt ő nekem, mint az apám. Azt nem mondom, hogy kesztyűs kézzel bánt velem, kaptam tőle elég verést gyermekkoromban, igaz, volt, amikor megérdemeltem. Egyszer, úgy hat-hét évesen például elloptam a nyári segédmunkával gyűjtött pénzét, és elköltöttem az egészet mindenféle édességre. Szóval tudtam, hogy kell kikövetelni tőle, hogy ellássa a bajom. De amikor elvégeztem az iskolát, mármint a tíz osztályt, és nem volt hova mennem, ő volt az, aki befogadott. Pedig akkor már családja is volt, felesége és két kislánya. Az asztalosmunkát is a testvérem szerezte nekem egy haverén keresztül. Szerettem nagyon azt az állást, főleg az elején, amikor még nem ismerkedtem meg közelebbről a kaszinós élettel. Egyik kolléganőm a csiszolóktól vezetett be abba a világba. Tetszett nekem nagyon az a nő, lestem a lehetőséget, hogy munka után időt tölthessek vele. Többször beszélgettünk az uzsonnaszünetben, így hamar kiderült, hogy csak pár utcára lakunk egymástól. Egyszer megkért, hogy ugorjak fel hozzá, mert van valami a tévéjével, hátha meg tudom szerelni. Nem értek az ilyesmihez, de ki nem hagytam volna a látogatást. Igaz, kicsit tartottam attól, hogy felsülök, de szerencsémre csak a tévécsatornák voltak elállítódva, hamar megoldottam a problémát. Egészen jól összemelegedtünk azon az estén, így aztán a kolléganőm bizalmasan elárulta, hogy sürgősen szüksége van több száz lejre, és nagyon hálás lenne, ha kisegíteném. Akkoriban sem dúskáltam a pénzben, de annyim volt, hogy mosolyt csaljak az arcára. Csak pár napra kérte a kölcsönt, és azt mondta, hogy ha szeretném, másnap megmutatja, hogy tudunk kevesebb mint egy óra alatt az összeg kétszeresére szert tenni. Teljesen elvakított a bontakozó szerelem ígérete, boldogan kísértem hát el másnap a tömbháza alatt lévő kaszinóba. A kolléganő egyenesen az egyik pókergéphez kalauzolt, és megmutatta, hogy kell játszani. Bármilyen hihetetlen, nyertem, mégpedig egymás után négyszer, jóval többet, mint amennyit kölcsönadtam. Hát így kezdődött a kötődésem a géphez, amitől azt vártam, hogy teljesen átírja az életem. Pár nap múlva már egyedül tértem vissza a kaszinóba, és azt terveztem, hogy a nyereményből veszek valami szép ajándékot az új kedvesemnek. A számításaim azonban nem jöttek be, több száz lejt vesztettem egy óra leforgása alatt. Egyre veszettebbül játszottam, és mire észbe kaptam, a nálam lévő pénzből semmi sem maradt. Ezután valósággal hadat üzentem a pókergépeknek, és ahányszor csak alkalmam adódott, megpróbáltam visszaszerezni tőlük azt, amitől megfosztottak. Persze nem sikerült, ha volt is egy-két kisebb nyereményem, a következő pillanatban már semmi sem maradt belőle. Közben a kolléganőm kikerült a cégtől, mert a főnök elkapta, hogy munkaidőben meghúzza a munkaruhája zsebében lévő pálinkásflakont. Megszakadt a kapcsolatunk, mert hiába hívogattam, egyszer sem vette fel a telefont, így ezután nekem már csak a kaszinó maradt. A többit nem nehéz kitalálni. Pénz nélkül maradtam, és mivel már nem tudtam belepótolni a közköltségbe, a testvérem kitett a lakásából. Egy darabig a műhelyben húztam meg magam éjszakára, az egyik kollégám, akinek volt kulcsa, titokban nekem is másoltatott. De aztán a főnök kezdett gyanút fogni, így jobbnak láttam más lehetőséget keresni. Egy volt osztálytársam adott szállást a lakókocsijában bizonyos otthoni asztalosmunkákért. Tőle gyalogoltam be hétfőtől péntekig a műhelybe három hónapon keresztül, de aztán létszámcsökkentés ürügyén szépen megszabadult tőlem a tulaj. Azóta az osztálytársam bárjában segédkezem, és ha részt vesz valamilyen kinti rendezvényen, oda is elkísérem, én csapolom például a sört, ahogy most is. Meg is kóstolhatnám ebben a nagy melegben, megengedi az osztálytársam, nem haragszik érte, de nem kell, nem kívánom. Őszintén szólva csak arra vágyom, hogy újra leülhessek egyet játszani. Talán, ha megkapom az első fizetésem… De nem sokat, csak egy-két menetet. Tudom, hogy nem jó, és hogy emiatt lettem egészen nincstelen, de még nem érzem képesnek magam a változásra. Egyszer talán annak is eljön az ideje…
