„A hagyományőrzés elsősorban nemzeti öntudatot jelent”

Beszélgetés László-Fábián Júlia székelyvajai hagyományőrző pedagógussal, aki a múlttal foglalkozó írásaiért nemrég Apáczai-díjban részesült

– Írásaid témáját elsősorban a múltból meríted. Gyakran használod ezekben az írásokban a népi nyelvezetet, a munkákból kisugárzik a múlt tisztelete, szeretete. Sosem fogysz ki az ihletből?

 – Remélem, hogy nem. Amíg szereted a saját néped, nemzeted, és megpróbálod megismertetni a régi történeteket, eseményeket, valamint a tájszólás, nyelvjárás szépségeit, addig az ihlet is megmarad. Sokat szoktam beszélgetni idősebb emberekkel, akiket mélységesen tisztelek az egyszerű bölcsességükért, a korukért, meg azért is, hogy annyi megpróbáltatáson vergődtek át életük folyamán. Minden írásom valós tényeken alapszik, néha több személlyel is beszélgetek ezek kiderítéséért. Olyan történetek is akadnak, amelyek egyesek szemében mesének tűnhetnek (például: Laji fiákeren ment Vásárhelyre malacot vásárolni), pedig az egész történet igaz. Ha ellátogatok valamelyik szomszédos faluba, biztosan beszédbe elegyedek egy-két öregemberrel, s máris kialakul egy újabb történet. A Nyárádmente összes falujába szeretnék eljutni, hogy szép, kerek képet tudjunk erről a kistérségről kialakítani. Mivelhogy édesapám parajdi, onnan is több történet származik, mert annyi minden történt vele meg a rokonsággal. Gyerekkoromban a törökbúzaszedés, szénagyűjtés, disznóvágás amolyan családi összejövetelnek számított, s ilyenkor mindig a munka közben folyamatosan mesélő nagytatám világháborús beszámolóit, történeteit hallgattuk. Talán már ekkor megszerettem a régi történeteket, s azóta is szívesen hallgatom őket.

 – A közelmúltban Apáczai-díjat kaptál a Mesél a múlt című munkádért…

 – A Mesél a múlt nem más, mint az Unokáink is olvasni fogják elnevezésű, a nyíregyházi Ésik Sándor által szerkesztett internetes magazinban megjelent írások összessége. Mindenik a múlthoz kapcsolódik, ezért választottam a Mesél a múlt, vagyis a rovat címét összefoglalóként. Eredetileg a Nyárádmenti hímzésminták, a Magyar Néprajzi Társaság által dicséretesnek minősített dolgozatommal szerettem volna pályázni, de időközben rájöttem, hogy az megérdemelné, hogy könyvként megjelenjen, hiszen rengeteg munkát fektettem bele. Először nyárádmenti kötény- és párnamintákat gyűjtögettem, majd lerajzoltam a különböző féle tulipán-, körrózsa- és bimbómotívumokat (rengeteg van belőlük), aztán meg teljes köténymintákat. Úgy gondolom, hogy ezeknek még nagy hasznát vehetné az egész Nyárádmente, ezért jó lenne megjelentetni, megismertetni, mert jelenleg sokan hímeznek nyárádmenti motívumokat, főleg kötényeket a népviseletekhez, és nagy segítség lenne innen válogatni.

 – Több írásod látott napvilágot egy kulturális, hagyományőrző internetes magazinban. Nem tervezed ezen írások csokorba szedését és könyvként való megjelentetését?

 – Ezen is gondolkodom, de először a hímzésmintákat szeretném megjelentetni. A múlttal kapcsolatos írásaimnak még számban növekedniük kellene, és még nagyon sok történet vár arra, hogy megírjam. Témakörbe szeretném őket szedni, hiszen vannak a családomhoz kapcsolódó történetek, a falumbeliekhez, a szomszéd falvakhoz, Parajdhoz, meg festett kazettás templomokhoz kötődőek. Gondolom, hogy pár éven belül erre is sor kerül, de addig még írogatok, mert kedvem lelem benne. Aztán majd válogatok. 

 – Mit jelent számodra a hagyományőrzés, a múlt értékeinek felkutatása, ápolása, bemutatása?

 – A nemzeti öntudatot. Mert csak akkor tudunk ezen a kis székelyföldi szigeten megmaradni, ha ismerjük a hagyományainkat, velük élünk, és semmiképpen nem hagyjuk őket feledésbe merülni. Amelyik nemzet nem ismeri a múltját, és nem tiszteli ennek örökségét, az lassan megszűnik létezni. Ezt pedig nem akarjuk. Nagyon örültem, hogy a Székelyvajáért Egyesülettel a mi kis falunkban tájházat tudtunk létrehozni, amelyet a megüresedett, jelenleg 129 éves harangozóházban rendeztünk be. De még boldogabb voltam, amikor egyre többen kerestek meg, és adományoztak régi tárgyakat. Látszott, hogy számukra is fontos a régi értékek megőrzése az utókor számára. Ez bizonyítja, hogy a falu nagy része lelkes, hagyományőrző ember. Egyébként már annyi régiség gyűlt össze, hogy tavasszal a régi fészert is át kell alakítanunk, gondolom, régi nyári konyhává. Ugyanis a tájházaknak az a jellegzetességük, hogy táj jellegűen vannak berendezve. Jelenleg egy konyha, egy első ház (tisztaszoba) meg egy fiatalszoba van. A konyha meg az első ház XX. század eleji, míg a fiatalszoba 1950–1970-es évekbeli tárgyakkal büszkélkedik. Épp a szomszédban lakom, így gyakran teszek-veszek itt, és mindig úgy érzem, hogy pillanatok alatt egy másik világba csöppenek. Két évvel ezelőtt népdalkört is szerveztünk a tájház melletti kis téren, a Bethlen Gábor Alapítványhoz benyújtott pályázatunknak köszönhetően, ami ugyancsak sikeres volt. Több faluból jöttek el a gyerekek és a fiatalok hetente egyszer néhány órát énekelni meg játszani, s Csatlós Csilla kántornővel meg László Ferenc harmonikással próbáltunk megfelelő hangulatot teremteni. A világjárvány miatt nem folytathattuk, de biztos vagyok benne, hogy még nincs vége.

 – Milyen fontosabb népszokások, hagyományok élnek még Székelyvajában?

 – Sajnos vannak olyan szokások, amelyek már csak az iskolában élnek tovább, mint például a farsangi hagyományaink. Pedig gyerekkoromban még csoportosan jártunk farsangolni, de ez már a múlté. Viszont a karácsonyi, húsvéti szokások még mindig majdnem ugyanabban a formában vannak jelen, mint régen, csupán leegyszerűsödtek egy kicsit. Eltűntek a pünkösdi szokások, és a régi csűrtáncok helyét átvevő bálok is kihalófélben vannak. Mostanában már csak évente egyszeri kosaras bálról meg néha egy-egy szüreti bálról beszélhetünk. A lakodalmi szokások is hatalmas változáson estek át, de mindezek természetesnek mondhatók jelenlegi modern, átalakuló világunkban.

 – Köztudott, hogy bútorfestéssel is foglalkozol, népi motívumokkal díszítesz régi tárgyakat. Mióta csinálod, kitől tanultad a bútorok díszítését? 

 – Az egész egy általam szervezett községi népdalvetélkedővel kezdődött. Szerettem volna olyan díjakat kiosztani, amelyek kapcsolódnak a néphagyományokhoz, a népi kézművességhez, ezért rendeltem Horváth Sándor helyi asztalostól jó néhány fatáblát, s némi motívumfelkutatás után kipingáltam őket. Akkor azt hittem, hogy nagyon jól. Két év múlva Válaszúton, egy Bolyai Nyári Akadémia keretén belül kezdtem el megismerni az igazi bútorfestést az udvarhelyi Szász Margit irányításával, s egyre nagyobb kedvet kaptam hozzá. Amikor a Kallós Zoltán Alapítvány egy bútorfestő tanfolyamot hirdetett meg, azonnal jelentkeztem. A Hagyományok Házánál dolgozó Ament Éva oktatott minket, és lassan rálátást nyertünk az erdélyi táj-egységek motívumvilágára. Festett templomkazettákkal is foglalkoztunk, sőt Válaszúton az egyik tanterembe (amely néha fazekas- meg bútorfestő teremként funkcionál) a tavaly nyáron kazettákat festettünk, amelyek azóta a mennyezeten vannak. Csupán az ünnepélyes átadás maradt el a pandémia miatt. Azóta szívesen látogatom a festett kazettás templomokat, amelyek annyira magasztosak, meghatóak és gyönyörűek, felemelő érzés állni és bámulni őket. Úgy érzem, szívesen lennék vagy lettem volna bútorfestő, ha idejében megismerkedem ezzel a mesterséggel. Ezért tartanám nagyon fontosnak, hogy az iskolákban a rajz- meg a technológiaórákon szenteljünk nagyobb figyelmet a népi kézművesség értékeinek megismertetésére, hiszen a jó kézügyességű gyermekeknek lehetőséget tudnánk nyújtani a kibontakozásra. Jelenleg a legtöbb kézművesünk autodidakta módon tanul, nincsenek szakembereink, akik felvilágosítanák őket. Remélem, hogy a Hagyományok Házának több városban megjelenő kirendeltségei segítségével lehetőség lesz igazi mestereket nevelni. Hogy meg tudjuk különböztetni a szépet a csúnyától, az igazit a giccstől, és utat tudjunk mutatni a következő generációknak. Jó lenne népművészeti szakiskolákra is gondolni.

 – Pedagógus vagy, alapfoglalkozásod az oktató-nevelő munka. Székelyvaja egy kis település, összevont osztályokat tanítasz. Hogyan látod a település jövőjét?

 – Nem mondom, hogy túlságosan bizakodva tekintek a jövőbe, hiszen a gyereklétszám apadóban van, a város közelsége, a minden jóval kecsegtető új iskolák sajnos több gyerektől is megfosztanak. Sokan úgy gondolják, hogy jobb nem összevont osztályba járatni a gyereket, mert kevés idő jut majd rájuk. Én úgy látom, hogy az összevont osztályoknak megvan az előnyük meg a hátrányuk is: a kisebbek sokat tanulnak a nagyobbaktól, a nagyok pedig folyamatosan ismételnek a kisebbekkel együtt. Tény, hogy ha felbontjuk az időt, akkor két osztályra csupán 25-25 perc jut, ha meg három vagy négy osztály van összevonva, akkor még ennél is kevesebb. De több az önálló munka, és nem szakítjuk meg a kommunikációt egyik osztállyal sem, míg éppen a másikkal foglalkozunk. A különálló osztályok hátránya viszont a még mindig magas gyereklétszám, a nem kiemelkedő tanulóknak nem biztosítanak olyan sikerélményt, mint amilyen egy kisebb közösségben mindig megvan. A gyerekeknek pedig az a fontos, hogy legyenek sikereik. Apróbbak, nagyobbak, teljesen mindegy, csak érezzék, hogy fontosak és különlegesek, mint ahogy az valójában igaz, hiszen mindenkiben van valami olyan képesség, amivel csak ő rendelkezik, és amit valamikor kamatoztatni tud. Segíteni kell nekik felfedezni ezt, és ennek megfelelően irányítani őket, talán akkor majd megtalálják helyüket jelenlegi világunkban, és nem idegen országban élik le életük nagy részét. Amíg van helybeli iskola, addig a település jövője biztosított, de ha megszűnne, akkor az egy közösség felbomlását is jelentené. Ahogy Reményik mondja: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!…” Hát ne hagyjuk. Mert csak rajtunk áll. Ettől függ a jövőnk, a megmaradásunk ezen a csodálatos földön, amit Erdélynek nevezünk. És nagyszerű időseink meg fiataljaink vannak.