Incze Wilhelmina, azaz Mimi néni életterébe belépve valami különös nyugalom lesz úrrá a látogatón. A marosvásárhelyi Kálvin Ház 95 éves lakóját kötögetés közben lepem meg. Jöttömre félreteszi a kézimunkát, és mesélni kezd. Szavaiban ugyanolyan szép rendben simulnak egymásba az időszemek, mint a készülő sál vagy zokni formálódása közben a mozdulatok.
– Nagycsaládban születtem a Hargita megyei Miklósfalván. Hatan voltunk testvérek, öt leány, akik hét év alatt jöttünk a világra, és egy fiú, aki 13 évvel utánam érkezett, őt a magyar világ hozta 1943-ban. A házunk éppen a templom mellett állt. A mi falunknak és Kányád község két másik településének, Homoródszentlászlónak és Ábránfalvának egy lelkipásztora volt, így mindig, mikor igehirdetés előtt elsőt harangoztak, édesapám komái bejöttek hozzánk az udvarra beszélgetni, a szomszéd faluban ugyanis még tartott a prédikáció. Minket, gyermekeket templomba járóknak neveltek a szüleink. Azt is, hogy tanítónő lettem, Kóréh Bélának, a lelkészünknek köszönhetem. 1937-ben, hétévesen kezdtem az első osztályt. Az olyan kicsi színmagyar falvakba, mint amilyen a miénk, egyetlen tanerőt neveztek ki, rendszerint egy regáti románt. A tanítónk jól hegedült, és mindig kopogtatta a fejünket a hangszere vonójával, miközben azt mondogatta, hogy „vorbiți numai românește” (csak románul beszéljetek). De hogy is engedelmeskedhettünk volna neki, amikor sem a szüleink, sem mi nem tudtunk egy szót sem románul? Így kénytelenek voltunk bemagolni a leckéket. A magyar ábécét a lelkészünk tanította meg nekünk a vallásórákon. A gyermekkorunk máskülönben sokkal nehezebb volt, mint a mai gyermekeké, hiszen már elemista korunkban a tanulás mellett a mezei munkát is megismertük. Sokszor reggeltől délig vagy még tovább kapáltunk a mezőn. Amikor megjelentek a mezőgazdasági gépek, édesapám, aki jól kereső ácsmester volt, és gazdálkodott is, mindent megvett. Azt, amire nem futotta, például a búzavető gépet, közösen vásárolta meg a nagybátyjával, aki kétszer megjárta Amerikát.
– Miklósfalváról merre vezetett Mimi néni útja?
– A székelyudvarhelyi tanítóképzőbe. Akkor már magyar világ volt. Két évre bentlakó lettem. A háború után csak úgy tudták a képzőt megkezdeni, ha az internátusba beköltöző diákok otthonról vitték a terményeket, többféle lisztet, szalonnát, disznóhúst. A harmadik iskolai évben már kintlakásban éltem két testvéremmel, a nővéremmel, aki varrni tanult a Kökösi lányoknál és a húgommal, aki György Viktor fodrászüzletében inaskodott. A szüleink egy olyan házat béreltek nekünk, amelyből a tulajdonos a háború alatt elmenekült. Valakire rábízta az ingatlant, az illető pedig kiadta. Édesapámék a felvágott fától a befőzött paradicsomig mindent hoztak nekünk, mi pedig főztünk magunknak. A tanítóképző elvégzése után Székelyderzsbe kaptam tanítói kinevezést. Egy évet voltam ott, aztán férjhez mentem, és a férjemmel együtt Parajdra kerültem.
– Mimi néni férje is a tanügyben dolgozott?
– Akkor még nem, könyvelő volt a gabonabegyűjtő központnál. Ő is járt a tanítóképzőbe, csak leventeként elvitték a háborúba, és Tatabányánál orosz fogságba esett. Így az utolsó évben hiányzott a képzőből. Biztattam, hogy végezze el, és magánúton ezt meg is tette. Azután együtt dolgoztunk a tanügyben, a férjem egy évet Felsősófalván, aztán Parajdon. A néhai irodalomkritikus Nagy Pál édesapja, Nagy Zoltán alapította bányaiskolában is oktattunk, ami onnan kapta a nevét, hogy a bánya adta hozzá az épületet, de a parajdi központi tanintézethez tartozott. A későbbiekben Alsósófalvára kerültünk. Ebben az időszakban a férjemet a vidék függetlenített kultúrigazgatójának is kinevezték, én pedig az alsósófalvi iskola igazgatója lettem.
– Milyen volt a házaséletük?
– Megértettük egymást, de a sok munka és a rengeteg gyűlés eléggé rányomta a bélyegét a mindennapjainkra. Két gyermekünk született, egy fiú és egy lány. Négy év a korkülönbség köztük, és biza sokszor hozta sírva a fiam a hátán a húgát egy-egy ilyen gyűlésbe. De azért nagyon szép gyermekkoruk volt. Akkoriban sok volt a gyerek Parajdon, és a pajtásokkal rengeteget játszottak a sóhegyen. Amikor iskolába mentek, gyakran felvette őket a régi bánya és a sómalom között közlekedő kicsi mozdony, a „muki” vezetője, így hamar célba értek. Egyébként mindketten a tanári pályát választották, a fiam a testnevelésit, a lányom magyar–román szakot. A fiam Magyarországon él, a lányom pedig itt, Marosvásárhelyen. Ő gyakran meglátogat, ma is jön ebéd után. Mindkét gyerekem megözvegyült, a menyem nemrég hunyt el. Két unokám és öt dédunokám van.
Beszélgetésünk napján éppen tíz hónap múlt el azóta, hogy Mimi néni beköltözött a Kálvin Ház nevű marosvásárhelyi öregotthonba.
– A férjem 1995-ben hunyt el, azután egyedül éltem a parajdi házunkban. Rendbe tétettem, felújíttattam az ingatlant, hogy a család majd használni tudja. Ebben a házban egyébként olyan személyiségek nyaraltak Nagy Pál közbenjárásával, mint Kacsó Sándor vagy Sütő András. Ahogy teltek az évek, és fogyott az erőm, fogadtam egy asszonyt magam mellé. Három évet lakott nálam, de mivel nem volt megbízható, végül el kellett küldenem. Ezután találtam egy másik segítséget, de láttam, hogy sehogy sem megy jól a dolog. Aztán hasnyálmirigy-gyulladást kaptam, és bekerültem az udvarhelyi kórházba. A lányom két hónapig ápolt, mindennap főzött nekem, közben a fiamék is hazajöttek Magyarországról segíteni. Megegyeztek a gyerekek, hogy felváltva viselik gondomat, egyik hónapban az egyik, a másikban a másik. Én azonban elhatároztam, hogy nem leszek a terhükre, és mivel sok jót hallottam erről az otthonról, ezt választottam új lakóhelyemül. Február 10-én költöztem be, azóta én vagyok a Ház Mimi nénije. Jól érzem itt magam, mert mindenki megbecsül, és én is tisztelek mindenkit.
– Hogyan telnek itt a napok?
– Például kézimunkázom, nemrég hét sálat kötöttem, a dédunokáknak és az unokáknak egyet-egyet. Mindenikük kiválasztotta a neki tetsző színt és a méretet, az anyagot is megvették, és behozták nekem. András napján volt egy családi összejövetelünk a városban, akkor adtam át az ajándék sálakat. Lélekben most a karácsonyra készülök. Olyan melegség árad itt mindenkiből, hogy tudom, szép ünnepem lesz.
