Az 1989-es forradalom évfordulója táján írott vezércikkemben említettem azt az elméletet, amely szerint a történelem oly módon, ahogyan azt nekünk az iskolában tanították, nem létezik. A múlt nem csak úgy terem, a múltat mi, a jelen emberei alkotjuk meg azon forrásokból, amelyek rendelkezésünkre állnak. A történelem nem lehet egységes, szent és oszthatatlan, hiszen az esetenként előkerülő, addig ismeretlen források, leletek folyamatosan alakítják, újraírják, újraértelmezik. A történelmet az emlékezések egybehangzó darabkáiból alkotják meg, az emlékezések pedig egy-egy csoport saját, kollektív emlékezetét jelentik, amelyeknek részletei gyakran ellentmondanak a másik, ugyanazon történelmi fordulópontokat megélt csoport emlékezetének. És mindkettőnek igaza van, hiszen a csoport emlékezete a saját igazsága, a saját múltja úgy, ahogyan a közösség tagjai azt megőrizték: az emlékezetben a múltból csak az marad meg, amit a társadalom minden korszakban a maga mindenkori vonatkoztatási keretei között rekonstruálni képes. Ezen, saját emlékezetből alkotja meg az adott közösség azt a sajátos fogalmat, amelyet Pierre Nora emlékezeti helynek nevez. Az emlékezeti helyet megteremtő csoport lélekszáma terjedhet a kisközösségtől a nemzetig, az emlékezeti hely pedig lehet bármi: évszám, épület, esemény, táj, műalkotás. Az emlékezeti hely maradvány, az emlékezetmegőrző kollektív tudat végső formája, amelyet számára speciális jelentéssel ruházott fel az adott közösség, és amely a történelem változásaitól függetlenül állandó marad. Ilyen emlékezeti hely számunkra 1848. És annak március 15-e is. A szabadságvágy és a szabadságért vívott harc emlékezeti helye. Az azt követő nemzeti tragédia emlékezeti helye. A zsarnokság ellen fellázadó fiatal, harcos értelmiség emlékezeti helye. Egy eszmény emlékezeti helye.
És mivel nemigen vagyunk annak tudatában, hogy a történelem nem azonos a múlttal, hogy más a Geschichte és a Historie, a story és a history, egyoldalúan emlékezünk meg a forradalom évfordulóján. A különböző események szónokai általában ugyanazon elemekre építenek, a márciusi ifjak hősiességére, egy kis nemzet dávidi harcára, Petőfi és társai önfeláldozó tragédiájára – ismerjük ezeket a téziseket, amelyekkel nincsen semmi gond, hiszen az emlékezeti helyünkben ez maradt meg. De elgondolkodhatnánk azon is, hogy akkoriban, az események zajlásában mennyivel összetettebb volt mindez. Arra, hogy hány családot szakított szét például a forradalom. Nagyapám mesélte (egyik memoárkötetében meg is írta), hogy az ő nagyszülei és barátaik milyen természetességgel és aktualitással vitáztak azon, hogy ‘48-ban kinek miben volt igaza, hiszen volt közöttük forradalom- és császárpárti is. Ő pedig úgy beszélt erről, hogy az akkor 150 évnyi időtávlat eltűnt, és hirtelen aktuálissá vált a téma, mintha ott lettem volna akkor, 1849-ben a kúria ebédlőasztalánál ülő, vitától parázsló vendégseregben. Emlékezetbe váltott vissza a történelem. Apai részről az egyik ősöm a Habsburg Birodalom hadseregének egyik tábornoka volt. Igaz, 1848-ra már nyugállományban, ám ez volt az oka, hogy Petőfi elutasította, hogy az ő, Marosvásárhelyhez közeli udvarházában szálljon meg végzetes csatájának előestéjén. Pedig mekkora családi történet lett volna belőle! Hány megbízható forrással lettünk volna gazdagabbak! Vajon a császárpárti magyarok – akiket a méltányosság és a feltételezett intelligencia, illetve élettapasztalat jegyében hadd ne árulózzunk le rögtön! – miért vélték úgy, hogy nincsen szükség a ‘48-as forradalomra? És mire gondolhattak annak leverése, majd a brutális megtorlások idején, majd – ha megélték –, a dualizmus „boldog békeidejének” korszakában? Vajon ekkorra meggondolták magukat? És akkor, amikor kiderült, hogy 1848 volt a birodalom felbomlásának első momentuma? Hogy a birodalom felbomlását országuk széthullása követi? Vajon ekkorra már sajnálták, ha meggondolták magukat?
1848 nem csak a szabadságharcról szól. 1848 elsősorban azokról az emberekről szól, akik megélték. Akik hittek valamiben. Azokról, akik bíztak abban, hogy megváltoztatják a rendszert, és azokról is, akik azért cselekedtek, hogy ez ne sikerüljön. Egyik oldal erőfeszítése sem volt hiábavaló, hiszen azok az események, amelyek ezt követték, e harc eredményeképpen váltak valósággá. Céljaik, elveik és kardjaik egymásnak feszüléséből származó tragédiáik sorozata alkotta emlékezeti hellyé a forradalmat 1848. március 15-én. Folyton alakuló múltunk egyik legfontosabb állandójává.
