A helyszínen látta a magyar–francia meccset

A marossárpataki Nagy Botondnak, a Pro Economica Alapítvány pályázati szaktanácsadójának megadatott az a lehetőség, hogy a helyszínen tekinthesse meg az Európa-bajnokság egyik csoportmérkőzését, a magyar–francia találkozót. Az alábbi interjúban budapesti élményeiről, illetve az Eb-n történtekről beszélgettünk.

– Mikor született meg benned az elhatározás, hogy kiutazol az Eb egyik mérkőzésére? 

– Tízéves korom óta követem a focit, minden fontos mérkőzést megnéztem azóta, a világeseményeket pedig megszállottam követtem. Amikor megtudtam, hogy Budapest is rendező lesz, nem is volt kérdés, hogy ott akarok lenni. 

– Bonyolult volt a határátlépés? Mennyibe került a jegy?

– A határnál a szokásos ellenőrzés volt, csupán annyit kérdeztek, hogy van-e védettségi igazolványom, ami megvolt, mert be vagyok oltva a Covid–19 ellen. A jegyvásárláshoz előbb regisztráltam az UEFA hivatalos oldalára, ott ki kellett választani a helyszínt, ahova menni szeretnék, és a kedvenc csapatot/csapatokat. Ezt követően sorsolt az UEFA a regisztrálók között, mivel többszörös túljelentkezés volt a jegyekre. Engem nem sorsoltak ki, viszont egyik barátomat igen, aki felajánlott  két jegyet, így sikerült két mérkőzésre eljutnom. 60 euróba került a két jegy. Ekkor még nem tudtam, hogy ki fog pályára lépni Budapesten, nagyon szurkoltam a magyar csapatnak... 

– Milyen érzés volt jelen lenni a magyar–francia meccsen? 

– Felemelő, káprázatos, megható, katartikus, elképesztő… és még sorolhatnám. A meccs reggelén már izgultam. Ahhoz, hogy belépjünk a mérkőzésre, ki kellett váltanunk a védettségi karszalagot, amit egy ellenőrzőponton kaptunk meg. Úton az ellenőrzési pont felé, mind több szurkolóval találkoztunk, egyre hangosabbakkal és elszántabbakkal, ez pedig bennem is fokozta az érzelmeket. A karszalag átvétele után megérkeztünk a Hősök terére, ahonnan felvonultak a magyar szurkolók a stadionhoz. Itt már fergeteges volt a hangulat, füstbombák, zászlók és a kánikulától piros, nevető, elszánt arcok fogadtak. A stadionig énekeltük a megszokott rigmusokat, RIA-RIA HUNGÁRIA!, HAJRÁ, MAGYARORSZÁG! stb. A nagy hőség miatt a stadionhoz érve kissé megkopott a hangerő, de belépve a lelátóra, újjászülettem. Libabőrös lettem a hatalmas építménytől, mindenhol tele volt emberrel, szurkolóval, akit mind egy cél vitt oda: biztatni a magyar válogatottat. Olyan voltam, mint egy gyerek, aki először kap fagylaltot, nem tudtam betelni vele, meg kellett tapintanom a székeket, a falat, a korlátot… Az igazi adrenalint először akkor éreztem, mikor a játékosok bemelegítéskor a pályára léptek. Ezután a meccs végéig eksztázishangulatban voltam, kezdve a csapatok hivatalos bevonulásától, a himnusznál, a kezdő sípszónál, a gólnál és  a magyar csapatnak minden egyes sikeres megmozdulásánál. 

– Mi a véleményed a mérkőzésről? Megérdemelt döntetlen volt?

– Az első félidő egyoldalúnak tűnt. Szerencsénk volt, mert négy nagy helyzetük is volt a franciáknak, és Mbappe és Benzema nem voltak inspiráltak. A franciák technikai és taktikai fölénye nagyon látszott, de legfőképpen a reakcióidejük lepett meg, hogy milyen gyorsan tudnak reagálni, és szinte minden helyzetben megtalálják a helyes döntést, mintha zsinóron húzták volna őket, annyira egyszerre mozogtak. Kanté pedig egyszerűen elképesztő, mindenhol ott van, labdát szerez, jól passzol, cselez. Nem lepődnék meg, ha idén Aranylabdát kapna… A magyar csapat azt tette, amit vártunk tőlük: küzdöttek, hajtottak, és megpróbáltak nem gólt kapni. Szalai Ádám a 16-os előtt volt végig, inkább védekezett, megjegyzem: hatékonyan. Kleinheisler volt a mi Kanténk, a franciák nyakán loholt, labdát szerzett, felszabadított, egyszóval ő volt a csapat vezére a pályán. 

A félidő végén meg a semmiből jött a gól, ami a játék képe alapján nem volt megérdemelt, de ez a legkevésbé érdekelt. A második félidőben ugyanúgy letámadtak a franciák, de már kisebb lendülettel. Dembelé kapufája jelezte, hogy egy pillanatra sem szabad elveszíteni a koncentrációt, de mégis sikerült egy rossz felszabadítás után egyenlíteniük, ami fájó volt. Ilyen a foci. A meccs képe alapján megérdemelt a döntetlen, habár a francia csapat többet tett a győzelemért, viszont a magyarok fizikailag és mentálisan állták a sarat, elszántságban pedig felülmúltuk őket.

– Mi az, ami a legemlékezetesebb marad számodra?

– A gól. Amikor Fiola elindult a kapu felé, mindenki felállt és üvölteni kezdett, majd a lövés előtt hirtelen csend lett… A gól pillanatában pedig felrobbant a stadion, mintha villám csapott volna le, remegett a nagy betontömeg, mindenki ugrált, kiabált, repült a sok sör meg a pattogatott kukorica. Párpercnyi önkívületi állapot volt, amikor elöntött az öröm, a büszkeség és a sikerélmény. Felejthetetlen pillanat volt, soha nem fogom elfelejteni.

– Egy kicsit próbáljuk meg összefoglalni a három csoportmérkőzésen látottakat. Mi az, ami kellemes csalódást okozott? Megérdemelték volna a magyarok a továbbjutást?

– Rossi kapitány taktikailag és fizikailag tökéletesen felkészítette a csapatot, csupán az utolsó percek csúsztak ki az irányítás alól a portugál meccsen. A franciákkal kellett a szerencse, a németekkel pedig meccsben voltunk, meglehetett volna a győzelem. Bármelyik másik csoportból ez a magyar válogatott továbbjutott volna, az biztos. Most így alakult, ennyit érdemeltünk ebben a csoportban, a végén a matek dönt, a számok, nem pedig az érzelmek. A franciák minimális erőbedobással játszottak, szerintem még mindig ők a legnagyobb esélyesek a végső győzelemre. Ronaldóék sokat nem mutattak, sötét lovak, a keretük nagyon jó. Bármire képesek lehetnek, viszont instabilak, láthattuk ezt a németek elleni meccsen (azóta már ki is estek – a szerk.). A németek képesek parádésan játszani, viszont Löw kezd kiégni, nem hiszem, hogy messzire jut ez a csapat. Viszont ők csak akkor vannak legyőzve, ha felültek a hazafele induló repülőre...

– Mi a véleményed az olasz trénerről, kiket emelnél ki elsősorban a Rossi-gárdából?

– Marco Rossi profi edző, ismeri a magyar játékosokat, a képességeiket. Úgy rakta össze a csapatot, hogy mindenki a legjobbját tudja nyújtani. Le a kalappal előtte, remélem, marad. A magyar csapat nagyon jó egységet alkot, kiemelni valakit nehéz lenne. Mindegyik meccsen más-más játékos teljesített jobban, de a két Szalai, Kleinheisler és Nego talán a legjobbak ebben a keretben. Gulácsit azért nem sorolom közéjük, mert ő klasszis, Európa egyik legjobb kapusa jelenleg, más szintet képvisel. 

– Egyénileg vizsgálva a játékosokat vagy a csapatjáték szerint: jobb a magyar nemzeti tizenegy, mint a román válogatott?

– A magyar játékosok felkészültebbek, tapasztaltabbak, mint a románok, noha ott is vannak tehetséges fiatalok. Az edzőben látom én a legnagyobb különbséget. Rădoi egyszerűen nem oda való, nincs meg a kellő tudása, nem tudja motiválni a játékosokat. Az eredmények magukért beszélnek.

– Szerinted a magyar játékosokat illetően lesznek meglepetés-átigazolások az Eb után?

– Nagy meglepetésre nem számítok. Az értékük természetesen megnőtt a torna után, de nagy igazolásra nem látok esélyt. Talán Szalai Attila az, akinél lehetséges egy meglepetés-igazolás, de ez a Fenerbahce vezetőségén is múlik. 

– Kinek szurkolsz a továbbiakban? Ki nyeri az Európa-bajnokságot?

– A magyarok kiesését követően az olaszoknak. Mindig nekik szurkoltam, zöld-fehér-piros a zászló színe, temperamentumosak, jó a konyhájuk, és mellesleg eddig parádésan és eredményesen is játszottak. Úgyhogy: FORZA ITALIA!