A Veress család menekülése Erdélyből 1944. szeptember 14. – 1945. május 21. között

*A család: Anyu, Tibor, Joli, Pistu, Apu. A családi fénykép 1942-ben készült, a második 1944 augusztusában

(Veress Gáspár Tibor elmondása alapján írta Veress László)

 A háború szelleme a mai napig riogatja Európa népeit. A nemzetközi feszültségek, konfliktusok, az Európában és országunkban is észlelhető fegyverkezési verseny és a nukleáris kockázatok emlékeztetnek arra, hogy a béke nem teljesen magától értetődő. A világban pusztító éhínség kiszélesedése, a gazdagok és szegények közötti szakadék elmélyülése, a háború fenyegetése, jelenléte egy szomszédos országban, az egyre tragikusabbá váló világhelyzet nagyban hasonlít a második világháborúban megélt sajnálatos állapotokhoz, és bennem felidézi a kisgyermek koromban (1–1,5 évesen) öntudatlanul megélt, de később nagyobb testvéreimtől és szüleimtől oly gyakran hallott, 82 évvel korábban kezdődő menekülésünk emlékeit. Hattagú családunk utolsó életben levő tagjaként a közel egy évig tartó eseményeket megosztom a Népújság olvasóival. 

1.

1944. augusztus 23-án Románia kiugrott a tengelyhatalmak szövetségéből, és a szovjet csapatokkal korábbi szövetségesei (a németek és a magyarok) ellen fordult, főként Észak-Erdély visszaszerzése érdekében. Augusztus 29–30-án csapatai átlépték a Kárpátok vonalát, majd az akkori határt is Barótnál és Felsőrákosnál, majd egyre tovább meneteltek nyugati irányba, és egyre több teret nyertek.

A magyar csapatok veszteségei miatt mozgósították a tartalékos katonákat a hadiállományban fennálló hiány, a foghíjak kiegészítése, valamint a hosszú ideje harcoló katonák felváltása érdekében. A nem tényleges állomány behívására az úgynevezett SAS- (névre szóló) behívót használták. A SAS jelzés a „Sürgős, azonnal siess!” szavak kezdőbetűinek rövidítése (a korabeli magyar humor a „Siess, Adolfnak segíts!” értelmezést alkalmazta rá). A SAS-behívókat posta vagy az állománytest saját közegei útján kézbesítették.

1944. szeptember 11-én, hétfőn délelőtt a postás levelet hozott a nyárádszentannai református kántortanítónak, édesapánknak, amit apu az udvaron vett át és olvasott el. A család apraja-nagyja kiment az udvarra, mert kíváncsi volt a levél tartalmára. Ebben a levélben Veress Gáspár 37 éves tartalékos zászlós nevére egy SAS-behívó volt, amit Marosvásárhelyről, a katonai hadkiegészítőtől küldtek. A levélben az állt, hogy a címzettnek három napon belül jelentkeznie kell Vásárhelyen a hadkiegészítő központnál, majd Győrbe kell utaznia katonai szolgálatra. A második világháborúban a „zászlós” rendfokozat a tisztek és az altisztek közötti átmeneti, tiszthelyettesi – más szóval a tiszti állomány legalsó – rendfokozata volt.

Nagyon szomorúak lettünk, hiszen a családban négy kiskorú gyerek volt, név szerint Gáspár Tibor (14 éves), Jolánka (10 éves), István (6 éves) és Laci (1 éves).

Másnap édesapánk beutazott Vásárhelyre, a Vármegyeházában működő hadkiegészítőhöz, ahol megtudta, hogy ha Győrig menekíti családját, és ott jelentkezik a hadkiegészítő hivatalnál, akkor nem kell bevonulnia azonnal, de minden nagyobb városban jelentkeznie kell a hadkiegészítő állomásokon. Miután hazaérkezett Vásárhelyről, kezdetben nagy bizonytalanság keletkezett a családban. Nehéz volt eldönteni: menni vagy maradni? Közeledett a tanév kezdete is, ami 16 éven át soha nem maradt el. Édesapánk most sem hagyta volna cserben az iskolát, ha nem kap katonai szolgálatra szóló behívót.

A második világháború idején a front átvonulása miatt nagyszámú magyar lakosság menekült Erdélyből a mai Magyarország területére. Valóságos és kényszerű népvándorlás alakult ki a Nyárád völgyében is. Így hát végül a menekülési vágy uralkodott el az egész családunkon, körülöttünk is több ezren a menekülést választották, ezért édesapánk anyuval együtt úgy határozott, hogy elmenekülünk – legalább a SAS-behívóban szerepelő Győr városáig.

Már korábban megbeszélték közeli rokonunkkal, a deményházi patikussal, Nemes Sanyi bácsival és feleségével, hogy ha úgy alakul a helyzet, hogy el kell menekülni az oroszok elől, együtt menekülnek. Abban az időben ugyanis a magyar értelmiség, a települések jeles személyiségei elleni orosz atrocitásokról számtalan hír terjedt el – sajnos nem alaptalanul.

Otthonunkban a hangulat továbbra is nagyon komor volt, senki sem találta a helyét, és nagy volt a kapkodás az idő rövidsége miatt. Először is azon töprengett mindenki a családban, hogy mivel meneküljünk: szekérrel vagy vonattal? A szekér kézenfekvő volt, de a vonat sokkal kényelmesebbnek ígérkezett. Végül apu úgy döntött, hogy szekérrel menekülünk, de jöttek a további kérdések: kezdetben mihez is fogjon, értesítse-e szüleit, anyánk szüleit, hogyan készüljön, csomagoljon, miként készítse elő a szekeret és a lovat a nagy útra.

Szeptember 13-án reggel édesapánk bement Nyárádszeredába, hogy telefonon beszélje meg a deményháziakkal – Nemes Sándor gyógyszerésszel és feleségével, Erzsike nénivel, aki anyu testvére volt –, hogy ők is elmenekülnének-e. A válasz igenlő volt, így abban maradtak, hogy együtt menekülnek el az oroszok elől, mégpedig szekérrel, esetleg – ha van rá lehetőség – Deményházáról vonattal.

Már szerdán megkezdtük a szekér és a ló előkészítését a „nagy útra”, a csomagolást, a szükséges tárgyak kiválasztását. Ez bizony sok idegességgel és vitával járt, azért is, mert az idő rövidsége miatt nem tudták értesíteni menekülési szándékunkról a rigmányi és a vadasdi szülőket, így ők csak később szereztek tudomást az elutazásunkról.

Az elindulás Szentannáról nagyon szomorú volt, szeptember 14-én, csütörtökön délelőtt 10 órakor Manci nevű lovunkkal és a hevenyészett, kóberes szekérrel indultunk el a mintegy húsz kilométernyire fekvő Deményházára, ahol aztán két napot töltöttünk. A szekérre csak a legszükségesebb dolgokat rakhattuk fel; értékes tárgyaink nagy része szentannai otthonunkban maradt. Vajon viszontlátjuk ezeket valaha?

Mi még aznap tovább szerettünk volna utazni szekérrel Nyárádremete és Régen irányába – tíz személlyel, azaz négy felnőttel és hat gyermekkel egyetlen szekéren –, de az indulás elmaradt. Sanyi bácsit ugyanis a deményházi vasútállomáson azzal biztatták, hogy adnak a két család részére egy keskenyvágányú tehervagont, amellyel kényelmesen utazhatunk Nyárádszereda, majd Marosvásárhely irányába, és onnan tovább. Senki sem találta a helyét Deményházán sem; mindenki ideges volt, és folyamatosan vitatkoztak azon, hogy mivel menjünk. Egész nap vártuk a vagonokat, de csütörtökön nem érkeztek meg. Apu és Sanyi bácsi még este 11 órakor is kiment a deményházi állomásra, de mivel a szerelvények addigra sem futottak be, az utazás péntekre halasztódott.

Pénteken, szeptember 15-én reggel korán felkeltünk. Bár mi, gyerekek nagyon szerettünk volna még aludni, a felnőttek idegesek és nyughatatlanok voltak a sok elintéznivaló és a ránk váró ismeretlen helyzetek miatt. Apu ragaszkodott eredeti gondolatához, hogy még pénteken induljunk tovább szekérrel. Sanyi bácsi eközben a gyógyszertárban rendet csinált, de még gyógyszereket is adott ki, mert a betegek szinte folyamatosan jöttek – szóval nagy volt a zűrzavar.

A patikával szemben lakott az Orbán család,  átjöttek, sírtak, és nagyon el voltak keseredve. Aztán jött Fórika bácsi, a falusi molnár a családjával – feleségével és gyerekeivel –, akikkel korábban már találkoztunk. A gyermekekkel még játszottunk és fürödtünk is a Nyárád vizében 1943 nyarán, amikor Laci született, és mi, a nagyobb gyerekek mintegy két hetet Deményházán töltöttünk.

Családunknak hasonlóan szomorú volt az elválás a szentannai otthontól és a szomszédoktól: Imreh Vencel bácsitól, nejétől, Rebi nénitől, valamint gyerekeiktől, Piroskától és Margitkától; Szász Károly bácsiéktól és gyerekeiktől – akikkel különösen Tibor volt jó barátságban, hiszen korban ők álltak hozzá közelebb; végül Szász Pista bácsiéktól, illetve az ő családjától. Pista bácsi ugyanis akkor már a fronton volt, ahonnan a háború után nem is tért haza, valahol Oroszországban lelte halálát. Szentannai kicsi utcánkban hat szomszéd család lakott, de ott volt – és van ma is – a református templom, az iskola, a református parókia, a kántortanítói lakás és a temető.

Szeptember 15-én délelőtt, már a kora reggeli óráktól kezdve, sok-sok vita és egyezkedés közepette szüleink felrakták a szekérre az előkészített nagy mennyiségű csomagot. Az egyezkedésre és az engedményekre azért volt szükség, mert a szekér kicsinek bizonyult két család részére, különösen hat gyermekkel. Sok csomagot, sőt még magát a kóbert is Deményházán hagytuk,  pedig Szentannán oly nehezen készítettük el az Erős nevű erdőből hozott mogyorófából és édesanyám vászonlepedőjéből.

Végül a csomagolás és a búcsúzkodás után Deményházáról 11 óra körül indultunk el szekérrel Köszvényes (Remete) irányába, ott, ahol az út a vasút közelében kanyarog. Már jól kiértünk a faluból, amikor azt láttuk, hogy két fedett tehervagon gurul lefelé Deményháza irányába Köszvényes felől, mozdony nélkül. A vagonokat egy-egy vasúti alkalmazott irányította, pontosabban fogalmazva fékezte. Sanyi bácsi mindjárt mondta is: forduljunk vissza, mert ezek a vagonok az ő megrendelésére érkeztek, és ezekkel menekülhetünk el, hiszen az illetékesek pont ezeket várják a deményházi állomáson!

Vissza is fordultunk, és nagy örömünkre kiderült, hogy valóban: az egyik vagon a mi két családunk számára érkezett a keskenyvágányú vasútvonalon. A csomagok átrakása után, este későn elfoglaltuk a helyünket a vagonban. A mozdony éjjel 3 óra körül érkezett meg Szovátáról, a vagonunkat hozzácsatolták, és elindultunk az ismeretlenbe.

(Folytatjuk)