A Hídember példája
2026-06-18 14:00:00
- Dr. Ábrám Zoltán
Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart „Hídember”-ként tartja nyilván az utókor, mivel ő kezdeményezte, és erőfeszítéseinek köszönhető a korabeli Pest és Buda közötti első állandó híd felépülése 1839–1849 között. Akkoriban ez nagyon fontos, hasznos stratégiai lépés volt a későbbi egyesüléssel létrejövő főváros, Budapest életében, közlekedésében. Ezt bizonyítja, hogy a hidat később – az utókor hálája jeléül – Széchenyi hídnak nevezték el.
Amint a sajtóból értesülhettünk róla, a májusi tanácsülésen a marosvásárhelyi önkormányzati képviselők a hozzászóló civilek meghallgatását követően százszázalékosan támogatták az évtizedek óta vajúdó új híd megépítését a Kárpátok sétányon. A fő indokok a szükségesség, az idő múlása, a pénzügyi háttér elnyerése. A lakosok is kifejtették álláspontjukat, tiltakozást fogalmaztak meg: zajra, szennyezésre, egészségi kihatásokra, hatástanulmányi hiányosságokra, egyes formai követelmények be nem tartására hivatkoznak. Mindkét félnek van igaza nyilván, csak másak a lehetőségek az igazuk érvényesítésére. Aláírásgyűjtés kezdődött pró és kontra, bár aligha hiszem, hogy egyesek érdekeit a manipulálás gyanújával kellene bárhol is érvényesíteni. A döntéshozóknak és holdudvaruknak elsősorban hatalmuk van, a kiegyensúlyozottan gondolkodó civileknek pedig aggodalmaik. A józan ész szava ugyanis kimondja, és nagyon sok városlakóval kimondatja, akár a leendő híd közelében él, akár nem, hogy ez a megoldás a zsúfoltságot nem oldja meg, csak szétteríti. Ez a vélemény nemcsak aggály, hanem a valóság előrevetítése, mert legfeljebb a tehetetlen toporgás eredménye lehet az új Maros-híd, amely a valós közlekedési stratégia hiányára hívja fel a figyelmet. Mert ha lenne stratégia, ami nincs, a híd már régen felépült volna egy sokkal hasznosabb helyen. És már lenne parkolóház, kerülőút, sűrűbb vonatközlekedés és a többi a városban és környékén lakók számára. Ihletődni lehetne jó néhány közelebbi város közlekedési stratégiai terveiből és megvalósításaiból.
Sok mindent írtak, mondtak, véleményeztek a témában. Egyöntetű, hogy új hídra már régóta szükség van, sőt többre is a város és környéke területén. Én csupán kiegészíteném néhány adalékkal, amiről kevésbé beszélnek. Egyúttal pedig feltennék néhány megválaszolásra váró kérdést, a teljesség igénye nélkül. Csupán az értelmiségi magatartásra jellemző közösségi aggódás jegyében.
A hídépítés pikantériája, hogy nemcsak a garzonblokk mellett halad el, hanem mondhatni az egykori strand helyén, ráadásul a növekvő forgalmat a város szabadidőközpontja felé tereli. Valamikor három szabadtéri helyszínen létezett fürdési, úszási lehetőség városunkban, ma már csak egyetlen helyen maradt meg. Már ez önmagában szegénységi bizonyítvány, főleg Ákosfalva községgel való összehasonlításban, amelynek a területén „a semmiből” lett három. Egyáltalán nem tartom szerencsésnek, hogy Marosvásárhely egyetlenegy szabadidőközpontjának a környéke az eddiginél zajosabb, szennyezettebb, megközelíthetetlenebb legyen. A jó reklám inkább az lenne, ha még az első kánikulai hullám előtt, valamikor májusban megnyitná kapuit a Víkendtelep, és nem nehezebb közlekedéssel és parkolással, zajosabb és szennyezettebb levegővel várnák a kikapcsolódni vágyókat. Ha az igényesebbek nem Marosszentgyörgyre és Szászrégen környékére települnének át.
Feltevődik tehát a logikus kérdés, hogy milyen elképzelés létezik a Víkendtelep két bejáratának (és kijáratának) a tehermentesítésére. Hogyan közelíthető meg biztonságosan – kiemelten gyermekek számára is – a Maros-part a Cementlapoktól a frissen felavatásra váró kerékpárút hosszában? Az eddiginél nagyobb forgalom esetén mekkora várakozási időre számíthatnak a vonatra várók, milyen megoldással sikerül kezelni a helyzetet? Hogyan lehet be- és kitérni a Víkendre vagy a zsúfoltabb utakra a kisebb utcákból és sétányokból, udvarokból? Egyáltalán érdemes lesz fejleszteni a vasúti – akár városon belüli, környéki – közlekedést, ha akkor lenne igazán káosz, ha a sorompókat gyakrabban engednék le? Már most is reggeli vagy éppen kora délutáni órákban a kocsisor néhány autóhossznyira van a főúttól, akár el is éri azt, és még fokozottabb dugót eredményez a letérés lehetetlensége és ezáltal a forgalom legátlása miatt. Szóval, ne fejlesszük a vasutat, inkább ritkítsuk a vonatjáratokat, hogy csúcsidőben ne érjen a kocsisor a körforgalmon túlra? De hát a vasúti közlekedés – akár a városhatárokon belül – nem része a közlekedési stratégiának? Milyen megoldásokat sikerül találni a párhuzamos fejlesztések érdekében? Vagy elég lesz a híd?
Korábban szintén teljes mellszélességgel támogatta Marosvásárhely tanácsa, hogy a Mobex helyén felépüljön pár ezer új lakos új negyede, egyúttal a város legmagasabb lakóháza. Nos, ha következetesek a “hídemberek”, akkor a Kárpátok sétány immár nosztalgikus retró negyede mellett, az egykori csendes zöldövezet varázsát megszüntetve, jövőépítés gyanánt jöhetnek – még a migránsok is. Az itt lakókat kiszorítva, a forgalmat még inkább megduzzasztva, a környék egykori varázsát megszüntetve akár az egykori jelképeivel együtt. Nem új szabadidőközpontot kellene inkább létrehozni, és a jelenlegi levegőjének a minőségét és kikapcsolódási lehetőségeit megtartani? Vagy egyesek nevében elkeseredetten meg lehet fogalmazni: azért lesz majd igazán hasznos a híd, hogy Marosvásárhelyről elmeneküljenek az egykori csendes és oxigéndús zónából az ott született, felnevelkedett, életük java részét leélő lakosok meg a kikapcsolódás végett rendszeresen oda járók?
Kell új híd, de mennyiben lesz előrelépés, ha az lesz a végső következtetés, hogy nem sikerült jó megoldást találni? De miért nem lehetett? Miért az egykori strand helyére kell egy fél megoldást nyújtó híd, és miért nem valahol fennebb, Marosszentgyörgy szabad területén? Kiknek az érdeke ez? És miért nem sikerül, sikerült stratégiai megoldást találni két település között, amikor azok polgármesterei, a megye vezetője, sőt még a prefektus is magyar? Pest és Buda közt is lett híd a Hídember jóvoltából.
Ami egészen biztos, a józan ész diktálja, hogy minden várt és részben teljesíthető előnye, szükségessége ellenére, többé-kevésbé rosszabb lesz a Kárpátok sétányon lakók élete, a Víkendtelep légzése, de az autósorban állók szívdobbanása sem fog csitulni. Többé-kevésbé. Előbb kevésbé, aztán többé. Egyre többé.
És ami még lényeges: egyelőre sok a kérdés, kevés a válasz. Márpedig minél több megnyugtató válaszra lenne szükség, hogy a fenti megérzés ne váljon valóvá.
