Csütörtöki kimenő
A legelső feladat – nem kis kihívás (challange) a téma fellelése (nem hideglelése!). Melegen ajánlott. A régi (talán ma is akad ilyen oktatási intézmény) újságírói aranyszabály, mottó, jó tanács az volt, hogy a téma az utcán hever, csupán le kell hajolni érte. Na igen, a jó újságírónak, a találékony újdondásznak akár meg sem kell hajlítania a derekát. Elég, ha egy méretesebb porszem rászáll zakójának hajtókájára, máris ír egy fulmináns cikket (jegyzetet) a városi köztisztaság fölháborító állapotairól, elítélve a szemétfuvarozókat, azok megbízóit és a közállapotok felelős tényezőit, akik nem törődnek embertársaik velükszületett tisztaságérzetével, mániájával, sem a kisdedek egészséges felnövekedésével. A témát fel lehet fújni kozmikus méretekre, vagy egyszerűen leseperni a porszemet a hajtókáról.
Na de mi van akkor, ha az ember – esetünkben az újságcsináló, cikkszaporító, olvasóknak kedveskedő betűszatócs – nem járkál föl és alá az utcán? Ritkán jár ki. Otthonülő fajta. Marad számára a hátsó udvarok diszkrét magánya, a kertek és kerítések látványa, a szomszédok mindennapos hajszája vagy az utca átnézete ablakainak sokaságából.
Ezek alapján is alkothat véleményt arról, hogy nem iskolai napokon, szün- és vakációs évszakokban az utca forgalma csökkent, az udvarok viszont megtelnek labdázó gyerekekkel, kopasz felnőttekkel és nagyszülőkkel, akik folyton utasításokat adnak olyan kiskorú egyéneknek, akik ezekre a jó tanácsokra az istenért sem hallgatnak, sőt berúgják a szomszéd ablakát labdával, leköpik a kutyát, lerúgják a papucsot a lábukról, feszt mobiloznak, és mezítláb szaladgálnak a porban és homokban, pancsolnak a medencében – már ahol van –, óvatlanul kibicikliznek, kigöriznek az utcára, frászt hozva jóságos felmenőikre és a gépkocsik vezetőire.
Látja, hogy nincs hó télen, ezért elmarasztalja az ország vezetését, hogy megint nem kötött előnyös üzletet a Sarkokkal kiadós havazásra. Így soha nem lehet ott országunk a Garmisch-Partenkirchenben rendezett óriás-műlesikló világbajnokságokon. A fociról nem is szólva.
Vagy azt tapasztalja, hogy kora reggel a nyugdíjasok seregei vígan evickélnek, cibikelnek, kacsáznak, topognak, botjukkal kopogtatják a makadámot, midőn a boltba sietnek csigasuhanással, és rövidesen megrakva térnek haza, roskadozó nejlonszatyorral, fonott kosárral, cekkerrel (a háló teljesen divatját múlta), pakkal, melyekben ásványvízpalack és gyógyszer, sonka és legolcsóbb párizsi, pityóka és hagymafejek, feketeretek, mert arról már a régiek is tudták, hogy fölöttébb meglágyítja a hasat, akárcsak az aszalt szilva (románul: silva asaltului). Ajkukon dallal, tánccal, köszöntéssel.
Vannak még kutyasétáltatók és kutyák által vonszolt áldozatok, macskakeresők, drónröptetők, kocogók, rollerezők és egészségügyi sétát mímelő állampolgárok, információszegény egyedek, akik azért mennek a közeli kiülős korcsomába, mert semmit sem tudnak arról, hogy mi történt a tegnap a Paszomány utcában, és ugyan miért nem tért még haza az öreg Kimberlyné afrikai vadászkörútjáról. A háború és politika nem érdekli, az úri huncutság, miként arról a pórnép számtalanszor meggyőződhetett a történelem és földrajz, valamint a barlangrajzok során.
Ha már a téma megvan, akkor ezt szépen kendőbe bugyoláljuk, hazahozzuk, megtisztogatjuk a járulékos elemektől, durvaságoktól és útszéli megjegyzésektől, papírra vetjük, és a jelzőkészletünkből többet is megpróbálunk belesrófolni a szövegbe. Figyelemmel vagyunk a terjedelemre, hogy a szöveg átlósan is érthető legyen, ne csak lineárisan. Legyen benne néhány külföldi kifejezés és valami latinra emlékeztető aforizma, mert ezzel a jegyzet írója utal arra, hogy átlagműveltségét még a közép- és felső iskolái előtt odahaza és az oviban megszerezte, az említett oktatási intézményekben csupán tökéletesítette, azaz csak rátöltött, mint tavalyi meggyágyra a tiszta szeszt.
A jegyzetet gondosan átolvassuk, ám óhatatlanul maradnak benne szarvas és egyéb erdei vadlibák, ezeket – bízva mások ép érzékében és helyesírni tudásában – a korrektorra bízzuk delejesd jóhiszeműséggel.
Midőn még volt cenzúra, az ember úgy írt jegyzetet, ha egyáltalán írni mert, hogy közben a cenzor fejével gondolkozott, de ugyanakkor másik feje is nőtt, amelyben viszont azok a trükkök, kicsiny csúsztatások, homályos utalások és a cenzorok vakságára építő kijelentések fogantak meg és csorogtak le tollára, írógépére (laptop a jövő homályában messze nyugaton szunnyadt), amelyek az írásművet azok számára is olvasmányossá, ajánlatossá tették, akik különben minden jegyzetre legyintettek és egyetlen pillantással felmérték, mit ér az írás és mit írója.
Szóval, ha készen vagyunk, akkor elküldhetjük e-mailben, whatsappon, messengerben vagy postán a szerkesztőnek, várva a visszajelzést. Tapasztalt jegyzetírók már a telefon csengéséből, zörrenéséből, felvillanásából tudják, ha remekművet alkottak (mint rendesen), vagy szürkét és félretaposottat, amit a lap úgy is megjelentet. Jobb híján.
