Jó pár évvel ezelőtt, még a pandémiát megelőző „békeidőkben” egyetlen vasárnap délelőtti ószerezést sem hagyott volna ki a világ minden kincséért sem. Kényelmes, kitaposott cipőjében derűsen lépkedett az idős, citromsárga hajú asszony a hajnali némaságban, mint aki biztos benne, hogy a buszokkal egy időben útra indulónak csakis a legjobb helyek egyike juthat az egymást érő árusok talpalatnyi földjén. Bevásárlószekerében rendszerint régi, apró dísz- és használati tárgyak, valamint egyszólamú szerelmes történeteket tartalmazó Dr. Stefan Frank, Bianca és Tiffany ponyvafüzetek között kötött zokni és sál lapult, évszaktól függetlenül.
Ha pár lejt sikerült árulnia, már elégedett volt. Sokszor éreztem úgy, ha találkoztam vele, és váltottunk néhány szót, hogy nem is a bevétel ígérete hajtja a pihenőnapon a város másik végére, inkább annak lehetősége, öröme, hogy emberek között legyen. Pedig szemmel láthatóan önmagában is jól megvolt. Őszi reggeleken diót gyűjtött a sétányszéli fák alatt, tavasszal és nyáron keresett magának egy tömbházközeli padot, azon üldögélve fürdette arcát a napkeltében.
– Én sohasem unatkozom, mindig kerül valami, ami felvillanyoz. Rossz alvó vagyok, úgyhogy korán kelek, főleg vasárnap, amikor vár az ószer. Ott mindig jól szórakozom, nézem a többi árust, némelyikkel el is beszélgetek. De a múltkor valami más is történt – mesélte nem sokkal 2019 adventje előtt. – Eladtam két nippet és egy vázát, és már elindultam a miccsesbódé felé, hogy a keresetből vegyek magamnak egy jó mustáros harapnivalót, amikor megakadt a szemem egy szép szürke téli kabáton. Nagyon hasonlított ahhoz, amilyent rég a nővérem, nyugodjék, viselt. Nem sokat gondolkoztam, lemondtam a gyors ebédről, helyette kézbe vettem a ruhadarabot, és addig-addig alkudoztam a nagy szoknyás árussal, amíg 7 lejért ideadta nekem. Olyan boldog voltam, mintha megnyertem volna a lottón a főnyereményt, még az éhség sem zavart. Magamra vettem gyorsan az új szerzeményem, és már indultam volna haza a megmaradt cókmókommal, amikor benyúltam a kabát zsebébe, és kihúztam belőle egy tízeuróst és egy másik papírcetlit. Egy női név és egy lakcím volt ráírva. Napokig tanakodtam magamban, hogy mi akar ez lenni, mit tegyek a talált írással meg a pénzzel. De most már tudom, mi a dolgom: veszek egy karácsonyi képeslapot, írok rá pár kedves szót, jókívánságot, és elküldöm a cetlin szereplő címre a talált összeggel együtt. Ez lesz az én ünnepi ajándékom annak az ismeretlen valakinek.
– Gondolja, hogy válaszol majd az illető? – kérdeztem.
– Miért ne válaszolna? Én biztos azt tenném – vont vállat gondtalanul az idős asszony. – És ha nem, hát nem.
Ez után a beszélgetés után hosszú ideig nem találkoztunk. Javában dúlt a koronavírus-járvány, amikor egy bolt előtti sorban várakozva éppen egymás elé kerültünk, így alkalmam volt megkérdezni, lett-e fejleménye az elküldött képeslapnak.
– Nem kaptam választ, de azért nem bántam meg, hogy elpostáztam az üdvözletet, és a pénzt sem sajnálom. Csak ezt a bezártságot viselem nehezen – mondta ismerősöm, miközben a fél arcát eltakaró maszkot egy gyors mozdulattal az állára tolta. – Most egész nap csak ülök a tévé előtt, egyik sorozatot nézem a másik után, pedig régebb sosem kötött le az ilyesmi. Mit csináljak, nincs jobb ötletem. Az unokahúgomék mind hívnak, hogy költözzek ki hozzájuk falura erre az időszakra, de még nem tudtam rávenni magam.
Végül mégis meghozta ezt a döntést, de nemcsak a karantén hónapjaiban maradt a rokonoknál, hanem egészen az idei év közepéig. Az ősszel láttam újra a megszokott padján üldögélni, mellette barna bot pihent.
– Hazajöttem – nézett rám fáradt mosollyal. – Nem volt rossz dolgom a nővérem lányánál, de nem találtam a helyem. Csak akkor voltam szabad, amikor a család nyaralni ment, és kedvemre főzhettem, tehettem-vehettem a házban és körülötte. Ha otthon voltak, „agyonkíméltek”, még az utcára sem léphettem ki kíséret nélkül. Igaz, volt egy csúnya betegségem, egy hosszabb ideig elhúzódó mellhártyagyulladás, amitől egészen legyengültem, de azért nem kértem, hogy üvegházban tartsanak. Most már végre újra a magam ura vagyok.
– Az ócskapiacra még járogat? – tettem fel a kérdést, ami már jó ideje motoszkált bennem.
– A betegségem alatt bizonytalanná vált a mozgásom, ezért nem merek ekkora távolságokat bevállalni. Még gyűjtöm az erőt, és ki tudja, egyszer talán újra felkerekedek. Egyelőre elég nekem itt a környéken levegőzni, ettől már jól vagyok.
Amíg beszélt, csendben néztem a beesett arcon szerteszét futó időösvényeket, és a karácsonyi üdvözletre gondoltam, ami egy tízeurós társaságában pár évvel ezelőtt útra kelt. Szeretetet vitt magával és hótiszta reményt.
