Hétköznapi történet
A piros arcú, virágos ruhás asszony leginkább egy nagy, színes napernyőre emlékeztetett a buszmegálló szürkeségében. Messziről kirítt az egykedvű várakozók sorából, akik mintha egészen megadták volna magukat a hőségben rájuk nehezedő, tétlen percek súlya alatt. Az asszonyt kikerülte a mindenre rátelepedő fáradtság. Élénk tekintettel mustrálta a némán üldögélőket, mint aki beszélgetőtársat keres. Barna harisnyazoknis lábánál degeszre tömött, régimódi, csíkos rafiaszatyor pihent. Talán piacozni volt – gondoltam a csomagból előtűnő nejlonpalackos tej láttán. – Ha ez itt mind az ő áruja, akkor ma aligha vásárolt tőle valaki.
Nem állt szándékomban megszólítani, mégsem tudtam másfele nézni. Ez persze nem kerülte el a figyelmét.
– Min gondolkozik? – nézett rám kíváncsian.
– Csak elbambultam kicsit – feleltem. Meglepett a közvetlensége, ilyen helyen ugyanis legfeljebb a pontos idő vagy a várt járat felől érdeklődik az ember. Érzékelhető volt, hogy ennyivel nem zárul le a párbeszéd.
– Nem haragszik, ugye, hogy megszólítottam? – fordította újra felém pirospozsgás arcát az asszony. – Olyan régóta üldögélek itt. Az az igazság, hogy eluntam magam.
– Hányasra vár? – kérdeztem.
– A Tudorba megyek, de nem tudom, melyik busz visz oda. Pedig mondta a húgom, csak elfelejtettem, és a telefonom is kikapcsolódott.
Jókora, gombos készüléket húzott elő a ruhája zsebéből, és derűs tanácstalansággal tartotta felém.
– Látja? – mutatott a sötét képernyőre. – Nem tudom felébreszteni – azzal már vissza is süllyesztette a helyére a mobilt, segítséget sem várva.
– Nem idevalósi? – váltottam bizalmasabb hangnemre.
– Kovászna megyei, illyefalvi vagyok – jött azonnal a válasz. – Járt már arra?
Intettem, hogy nem, aztán tovább faggattam:
– Rokonlátogatás?
– Segíteni jöttem a húgomnak. A télen eltávozott a sógorom, Isten nyugtassa, azóta egyedül él. A múlt héten megcsúszott szegény a fürdőben, és ráesett a bal karjára. Be kellett gipszelni. Tudja, ő balkezes, így most keveset tud mozdítani a lakásban. A két fia egész nap dolgozik, mindkettő családos, nincs sok idejük az anyjukra. Nem panaszként mondom, megértem, hogy szuszogni is alig érnek rá ebben a futóbolond világban a fiatalok. De arra gondoltam, ha már én ilyen jó erőben vagyok, miért ne jöjjek kicsit könnyíteni a dolgokon. Igaz, nekem is van otthon kertem, jószágom, de azt nyugodt szívvel rábízhatom a szomszédasszonyra. Úgysem maradok távol pár hétnél többet. Addig viszont megteszem, ami tőlem telik, bevásárolok, főzök, takarítok. Meg aztán el is szórakoztatom a testvéremet. Kettőnk közül mindig is én voltam a kacagósabb, és a jó kedvem ragadós. Ízletes házi tejet, eper- és barackdzsemet, áfonyaszörpöt is hoztam. Az mind erősíti majd a húgomat a felépülésben.
– Gondolom, nem először jár Marosvásárhelyen – vontam le a következtetést.
– Jaj, lelkem, higgye el, olyan ez nekem, mintha először jöttem volna – simult széles mosoly a kerek arcra. – Nem is tudom, hány éve fordultam meg itt utoljára. Az unokaöcsém kisebbik lányát keresztelték, és én is hivatalos voltam az ünnepségre. De akkor nem időztem itt napokig, reggel elhoztak kocsival, este hazavittek.
– Most busszal jött?
– Alkalmival. Egy falumbelinek volt útja errefele. Elvitt volna egészen a húgom laká-sáig, de tudtam, hogy nagyon siet, nem akartam fenntartani. Erre a térre még úgyis emlékeztem, annak idején a keresztelőt is valahol itt, a közelben tartották. Gondoltam, ha itt kitesz, csak elboldogulok valahogy.
A főtér végén egyszerre több autóbusz is feltűnt, de egyik sem ment a Tudor negyedbe. Az én járatom is megérkezett, de nem akartam ezt a csupa lélek asszonyt magára hagyni.
– Önnek van családja? – kockáztattam meg egy személyesebb kérdést.
– Tavalyelőtt vesztettem el az uramat. Nem akármilyen történet volt a miénk. Tudja, ő világéletében nyugtalan, megzabolázhatatlan ember volt. Alig tanult meg járni a leányunk, amikor odébb állt egy másik asszonyért. Kiszöktek ügyesen Magyarországra. Veszélyes vállalkozás volt ez a nyolcvanas években, de ők szerencsével jártak. Sikerült letelepedniük, munkát találniuk. Ezt mind utólag mesélte el az uram, mert miután itt hagyott, tizenkét évig semmit sem hallottam róla. Aztán egyszer csak ott állt a tornácon, az ajtóm előtt. Visszakérezkedett, és én gondolkozás nélkül visszafogadtam. Többet aztán nem is akaródzott neki elmenni. Harminckét évet éltünk így együtt, a legnagyobb békességben, szeretetben. Látja, lelkem, ilyen az élet. Sosem lehet tudni, mikor hozza el az öröm perceit. A lányom Hollandiában él a családjával, megvan mindenük, boldogok. Két kicsi unokám is van, egyik szebb, mint a másik. Ennyi ajándék két életre is elég lenne, nincs igazam?
Szinte észre sem vettem, hogy közben a 27-es járat is megérkezett.
– Ez jó lesz. A posta előtt kell leszállni. Kérje meg a sofőrt, hogy szóljon, ha odaértek – mondtam beszélgetőtársamnak, aki nagyot szusszanva emelkedett fel ülőhelyéről.
– Jól elzsibbadtak a lábaim – jelentette derűsen, mintha csak a kora délutáni napsütésről nyilatkozna. Aztán zömök ujjaival megragadta a földi jókkal degeszre tömött szatyrot. – Isten áldja, lelkem – emelte rám még egyszer a tekintetét, és sietősen indult a jármű felé.
