2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A 80. esztendejét töltő dr. Pál Antal Sándor akadémikusnak

(Folytatás múlt pénteki lapszámunkból)

Magyarország Országgyűlése hét éve úgy határozott, hogy november 25-e legyen a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt érkezhetett haza a Szovjetunióból.

A kommunista diktatúra romániai munkatáborai

A Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Bizottság (CPADCR) vizsgálódásai nyomán megállapítást nyert, hogy mintegy kétmillió személyt hurcolt meg a kommunista diktatúra 1945- 1989 között (15), beleértve a súlyos börtönévekre ítéltek mellett a deportáltakat, kitelepítetteket, kényszerlakhelyeseket és más, szabadságuktól megfosztott és üldözött személyeket. A fentebb említettek alapján az első átfogóbb kényszerintézkedés a német ajkú román állampolgárok ellen irányult, akiket a Szovjetunióba deportáltak a szovjet katonai parancsnokság utasítására (10).

A Groza-kormány hatalomra kerülésével, 1945 márciusától kezdődően rövid idő alatt a Belügyminisztérium közel százezer személyt tartóztatott le. Bűnük az volt, hogy az előző rendszer vezetői vagy kiszolgálói személyzetéhez tartoztak, különböző tisztségeket töltöttek be. Amúgy az „adminisztratív intézkedések” olyan személyekre vonatkoztak, akik a kommunista rendszer számára nemkívánatosnak minősültek. A letartóztatási intézkedéseket, a megindokolt bírósági ítélet nélküli törvénykezést, majd az internáló- és munkatáborokba való irányítást, kényszerlakhelyre való áttelepítést a minisztertanács és a nemzetgyűlés különböző – amúgy homályosan körülírt – határozataira és rendelkezéseire hivatkozva hozták meg. A Belügyminisztérium teljhatalmat kapott a végrehajtásukra, ami fokozta az embertelen bánásmód lehetőségét (16).  

A román kommunista börtönvilágban a jogfosztottak, az ártatlanul elítéltek összesen 250 fogvatartási helyre kerülhettek. Közülük 44 fogház, 61 vizsgáló- és gyűjtőhelyszín, 72 kényszermunkatábor, 63 kitelepítési, deportálási központ és kényszerlakhely, 10 pedig pszichiátriai központ volt (17). A világháború után a Romániában létező börtönrendszer és annak befogadóképessége nagyon rövid idő alatt háromszorosára-négyszeresére bővül. Ebben a bővítésben és átszervezésben a szovjet mintájú fogvatartási rendszer szolgált követendő mintául a romániai kommunista hatalom számára. 1947–1964 között, Gheorghe Gheorghiu-Dej hatalomgyakorlásának idején három csoportba sorolható büntetésvégrehajtási intézmény működött az ország egész területén szétszórva: vizsgáló és gyűjtő jellegű intézmények, átmenő vagy rendező büntetésvégrehajtási helyszínek, valamint végső állomások, ahol valójában letöltötték büntetésüket a politikai elítéltek, vagy ahonnan amnesztiával szabadultak a kiszabott idő letelte előtt. Külső nyomásra ugyanis 1964-re minden kényszerintézkedés terén teljes amnesztiát hirdettek (18).  

A kommunizmus romániai győzelmét, az államosítást és a kollektivizálás megkezdését követően az 1949-1953 évek romániai börtönrendszere rendkívül szigorúnak bizonyult, a szovjet példát előszeretettel követte. Sztálin halála és a kommunista pártban zajló belső harcok a börtönökben és a munkatáborokban a fogvatartási körülmények valamelyes javulását hozták. Néhány év múlva azonban az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc kimenetele jelentős hatással volt a romániai börtönviszonyokra. A budapesti események hatására különböző indokokkal a volt fogvatartottak közül sokakat újra letartóztattak, majd az ellenforradalomnak titulált forradalom kegyetlen leverését követően, 1958-ban Gheorghiu-Dej rendszerének sikerült elérnie, hogy a szovjet csapatokat kivonják az országból. Ekkor a román kommunista hatalom megerősítve érezte a rendszer hazai elfogadottságát, és a viszonylagos enyhülési időszakot követő szigorú intézkedései következtében rohamosan megnövekedett a politikai elítéltek száma. Az 1958–1959-es letartóztatási hullám olyan helyzetet eredményezett, amely visszatérést jelentett, és a rendszer szigorú belső megtorlása jellemezte. Innen kezdve, az ötvenes évek végétől azonban nem a határtalan szovjet barátság, hanem a kialakuló hintapolitika szellemében éppenséggel gyakorta a viszonylagos szovjetellenesség felkarolása jellemezte a román politikát, amely az egyeduralkodó kommunista párt hatalmának a  legitimitását a román nemzeti érdekek hangsúlyozásával, a nacionalista érzelmek szításával biztosította (16, 17).    


Függetlenül attól, hogy milyen változások történtek 1948-1964 között a büntetés-végrehajtás terén, a kommunista rendszer számára a börtönrendszer a politikai ellenfelek lassú, de biztos szellemi és testi megsemmisítő helyévé alakult, amit teljes elszigeteléssel, embertelen életkörülményekkel, éhezéssel, hiányos orvosi ellátással, valamint az állandó felügyelettel valósítottak meg. A zárt rendszerű munkatelepeken, a kényszermunkatáborokban a börtönélettel azonos szigorú intézkedések voltak érvényben. A fogvatartottak minden jogát, például a csomaghoz és levelezéshez való jogot, a Belügyminisztérium által kiadott határozatok szabályozták (19).

A romániai kommunista börtönrendszer részét képezték a zárt rendszerű munkatelepek és kolóniák is. A leginkább említésre méltó zárt munkatelepek a különböző jelentős szocialista beruházásokhoz kapcsolódtak: Konstanca, Midia, Capul Midia, Peninsula, Castelu, Culmea, Cernavodă, vagy éppenséggel Poarta Albă, a Duna – Fekete-tenger csatorna irányító központja. A megsemmisítő munkatáborok sorát gyarapították azok a börtönök is, amelyek bányákat vagy építőtelepeket szolgáltak ki, mint például: Brád, Felsőbánya, Kapnikbánya, Miszbánya, Onyest-Borzeşti, Zalatna, a békási vízi erőmű (20).

Az „adminisztratív internáltak” részére létrehozott kényszermunkatáborok rendszerben különös szereppel bírt a Duna-csatorna táborvilága, amelyet a Sztálin halála utáni moszkvai látogatásán a román pártdelegációnak Hruscsov nyíltan bírált, szégyenteljes beruházásnak titulálta. Ennek hatására 1953 nyarán kormányrendeletben mondták ki a munkálatok leállítását. Két évtizeddel később, 1973-ban azonban az új párttitkár más körülmények között rendelte el a csatorna munkálatainak a folytatását, és ezúttal már mellőznie kellett az ötvenes években még igen nagyszámú politikai elítélteket. A nem hivatalos kényszermunkára fogott emberek sokasága szenvedett a grandomán tervek megvalósítása érdekében, ám az 1984-ben átadott Duna–Fekete-tenger-csatorna egyáltalán nem váltotta be a reményeket, hasznossága azóta sem igazolódott be (17).

A politikai elítéltek, a kommunista egyeduralom útjában állók egy részét a Duna-delta, a Brăila-sziget és környéke munkatáboraiba küldte az embertelen államhatalom. Periprava, Grind, Salcia, Giurgeni, Stoeneşti (20) és még sorolhatnánk a kényszermunkára berendezkedő települések nevét. Megannyi kegyetlenkedés és embertelenség számos helyszíne (21, 22). 

(A zárójelbe tett számokkal jelölt lábjegyzetek a sorozat utolsó részében olvashatók.)

Megjelenés helye: Székely századok, Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2019

(Folytatjuk)

Ferencvárosi emlékhely

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató