„Ha az időt az azt kitöltő eseményekkel mérnénk, kétszáz évet éltem” – foglalta össze unalommentes életét egy olyan kalandor, akit sokan bálványoztak, sokan irigyeltek, akitől sokan féltek, akit valahol szívesen, máshol pedig nem szívesen láttak. Kétszáz évnyi esemény egy rövidke emberi életbe sűrítve – és ezen mozzanatok között több olyan is volt, amelyek ma is hatással vannak az életünkre.
1732. január 24-én egy párizsi órásmester családjában a sok leánygyermek mellett végre született egy fiú is, akit az utókor Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais néven ismert meg. A középosztálybeli gyereknek kimondottan boldog és gondtalan élete volt, mert nővérei mellett az egyetlen fiút a szülők elkényeztették. Tízéves koráig élhette a boldog gyermekkor felhőtlen időszakát, ugyanis ekkor küldték iskolába. Mindössze két évig részesült intézményes oktatásban, mert apja jobbnak látta, ha a gyerek mítoszok helyett megtanulja az órásmesterséget. Az édesapa megértette, hogy az időmérő szerkezetek fényes jövőt jósolnak annak, aki jól ismeri a masinák titkait.
A kalandor természetű Pierre-Augustin Caron azonban komolytalan hozzáállást mutatott apja tudományához, ezért a mester egyszerűen kidobta a műhelyből. Egy kis idő elteltével azonban a gyerek bocsánatot kért apjától, és visszakérezkedett a műhelybe. Lehet, időközben rájött, mennyire jó üzleti lehetőség rejlik az óraszerkezetekben…
A XVIII. század a zsebórakultusz felvirágzásáról szólt. Ekkor jelentek meg a percmutatók is a zsebórákon, sőt a gazdagság szimbólumaként egyre kisebb, de ugyanakkor drágakövekkel díszített luxuszsebórákat kezdtek el gyártani. A készülékeknek azonban volt egy nagy hibájuk: a pontatlanság, mely körülbelül napi fél órában nyilvánult meg.
Mester és tanítványai
Kép forrása: www.bruzanemediabase.com/en/exploration/artists/beaumarchais-pierre-augustin-caron
Pierre-Augustin egy évnyi kísérletezés után, 1753-ban feltalált egy újfajta kettős gátszerkezetet, amely által elképesztő módon javult a zsebórák pontossága, ugyanakkor a szerkezet mérete is lecsökkent. Ezzel egy nagy lépést tett az ékszerszerű luxusórák irányába. (Jó, ha tudjuk, hogy a farmernadrágok jobb oldalán a nagy zseb fölött van egy kisebb zseb, mely kimondottan zsebórák tárolására szolgált, és ezt hagyományként őrzik ma is a nadrágok.) A mindössze 21 éves fiatalember sikere hevében elkövetett egy nagy tévedést: megmutatta találmányát XV. Lajos király udvari órásmesterének, Jean-André Lepaute-nak, aki azon nyomban sajátjaként kezdte alkalmazni az új ötletet. Pierre-Augustin azonban nem hagyta magát, és felháborodását közhírré tette a Mercure de France közlönyben, és bizonyítékait a Tudományos Akadémia elé terjesztette. A tudósok egyértelműen az ifjú feltalálónak adtak igazat. A király érdeklődve figyelte a fejleményeket, és úgy döntött, rendel egy új típusú zsebórát szeretőjének. Ezzel a fiatal órásmester királyi óraművésszé lépett elő.
Az új óraművész azonban sokkal okosabb és ravaszabb volt, mint azt róla sejtették. Kitűnően játszott gitáron, furulyán, hegedűn és hárfán is. Ha úgy adta a sors, komoly művészként is megállta a helyét. Hangszertudására a királyi család is fölfigyelt. XV. Lajos, látva Pierre-Augustin zenei tehetségét, lányai mellé rendelte hárfamesternek. A kitűnő modorú és elméjű zenész magával ragadó stílusával hamar bizalmas barátja lett a négy királylánynak. Jól tudta, hogy ez a barátság még karriert is jelenthet. Nem sajnálta a fáradságot és az időt, hogy hetente házikoncerteket tartson a királyi családban, ahol fuvolával kísérte a hárfával fellépő lányokat. Természetesen zenemesterként lehetősége adódott számos színházi előadáson is részt venni, ami későbbi drámaírói tevékenységét alapozta meg.
Pierre-Augustin nem csak karrierről, hanem fényes jövőről is ábrándozott. Rendkívül bátor és megfontolt lévén, figyelemmel követett minden eseményt, mely előnyére lehetett. Jóképű, higgadt, de ugyanakkor merész megjelenésének köszönhetően összebarátkozott egy idős udvari tisztviselő feleségével. Az asszony – hogy végre akadt, aki felfedezte benne a nőt – rávette gyengülő férjét, hogy engedje át hivatalát Pierre-Augustinnak. Alig kapta meg a fiatal udvarló az állást, hamarosan meghalt az idős tisztviselő, és így semmi sem akadályozta, hogy az özvegy és a zenemester összeházasodjanak. Ez a nász vagyont és nemesi rangot jelentett, amit a számító fiatalember ki is használt, mert felvette a Beaumarchais nevet, és lovagi címet is kieszközölt magának. A névváltás „jó üzlet”-nek bizonyult – ezt is jelenti a francia kifejezés. Sokan felfigyeltek arra, hogy még a házasság első évében hirtelen elhunyt a feleség.
Beaumarchais azonban nem sokáig maradt özvegy. 1768-ban másodszor is megházasodott, szintén egy gazdag özvegy lett a boldog feleség, de néhány év múlva az is elhalálozott. Bár bizonyítani senki sem tudta, pletykák sora keringett arról, hogy e gyors elhalálozások hátterében talán valamiféle méreg is előfordulhatott. A lényeg, hogy Beaumarchais újabb birtokokkal gazdagodott.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
