„A kihívásokat szeretem”

Dr. Takács Péter államtitkár a magyar egészségügyi ellátórendszer reformjáról

A romániai és a magyarországi egészségügyi rendszer állapotának megvitatása, a kihívások, valamint a jövőkép-alkotás volt a témája a Studium Prospero Alapítvány által szervezett tizedik egészségügyi menedzserképző konferenciának, amelyet április 14-15-én a marosvásárhelyi Studium Hub közösségi központban tartottak. Dr. Vass Levente, a romániai Egészségügyi Minisztérium államtitkára dr. Takács Pétert, Magyarország egészségügyi államtitkárát látta vendégül a konferencián, amelyen korábbi és jelenlegi intézményvezetők, háziorvosok, rezidens orvosok vettek részt.

– Bátor ember az, aki pénz nélkül belevág az egészségügyi ellátórendszer javításába, újításába, és egy országos méretű intézményi reformot el tud indítani – nyilatkozta dr. Vass Levente államtitkár a Magyarországon folyó átalakításról. Mi adta a bátorságot a vállalt feladathoz? – tettük fel a kérdést dr. Takács Péter államtitkárnak a tanácskozás befejezését követően.

– Köszönöm az elismerő szavakat, de igazság szerint nem pénz nélkül megyünk neki a komolyan, az alapokra lemenően szükséges átalakításnak, amelytől minden politikai erő fél szerte a világon, mert feszültséggel jár, és borzolja a közvéleményt. Bár erre a célra nem érkeztek források Magyarországra, ez nem jelenti azt, hogy az egészségügy átalakításához szükséges erőforrásokat ne tudnánk behozni a rendszerbe. Nagy részét már be is hoztuk. Amikor 2010-ben elkezdtük a kormányzást, 1.200 milliárd forint volt gyógyításra, most pedig 2.800 milliárd van, ami a korábbi összeg több mint két és félszerese. Egy másik számadat szerint 2019-ben az alapellátásban 128 milliárd forint volt, most 257 milliárd, tehát ezt is megdupláztuk néhány év alatt. Komoly pénzt hoztunk be a rendszerbe, és nem igaz, hogy pénz nélkül kell nekimenni. Egyszerűen a kormány eljutott oda, hogy szerkezetében kell hozzányúlnunk a magyar egészségügyi ellátórendszerhez, mert a posztkommunista örökséget nem tudjuk tovább a hátunkon hordozni. 

Moldova György „tékozló koldusnak” nevezte az egészségügyet, amiben abszolút igaza van. Nagyon sok helyen bántunk pazarlóan az erőforrásainkkal, miközben mellette egy hiányállapotot is folyamatosan fenntartottunk. Most van ahhoz kellő politikai elszántság, bátorság, hogy hozzányúljunk a rendszerhez. A világjárvány olyan fordulópontot hozott, amely rávilágított az egészségügyi rendszer összes erősségeire és gyengeségeire. 

– Melyek voltak az egészségügyi alapellátás fő problémái? 

– A legfontosabb az volt, hogy benne ragadtunk abban az 1980–90-es években kialakult helyzetben, amitől valósággal megmerevedett a rendszer. Abban az időben jöttek létre a jelenlegi körzethatárok, amit senki sem vizsgált felül a későbbiekben. Holott egyrészt volt egy népességcsökkenés – sajnálatos módon közel egymillióval vagyunk kevesebben az országban, mint az említett időszakban –, és mellette folytatódott az a tendencia, hogy a falvakból a városok felé irányul a lakosság, így a korábban nagyobb körzetek elnéptelenedtek. Az önkormányzatok pedig nem gondoltak arra, hogy például a szomszéd faluval összefogva oldják meg a helyzetet, hanem mindenki a saját kis várát védte. Ez odavezetett, hogy megmaradt közel 6.600 olyan háziorvosi praxis, aminek tíz százaléka betöltetlen, vagy helyettesítéssel a szomszéd falu orvosa látja el. Olyan kicsi körzetekről van szó, hogy 75 százalékuknak ezer fő alatt van a lakossága, és ma ezek a körzetek nem is jöhetnének létre. Az egyik probléma tehát az volt, hogy a körzethatárrendszer nem követte a lakosságszám-csökkenést és az elvándorlást. 

A másik nagy gondja az alapellátásnak, hogy korábban indokolatlanul elvettek olyan kompetenciákat, amelyek azon a szinten is megoldhatóak lennének. Nekünk abban volt eddig mulasztásunk, hogy ezeket nem adtuk vissza, amit most szeretnénk megtenni. Gondolok például arra, hogy a szükséges inkontinenciatermékekre minden évben szakorvosi ajánlás kell olyan betegnél, aki hosszú évek óta használja ezeket, és az állapota nem fog megjavulni. Ennek ellenére arra kényszerítjük, hogy évente egyszer elinduljon, és szakorvosi rendelvényt szerezzen. A szakorvost és a szakrendelőt is terheljük, a háziorvostól elvettünk egy kompetenciát, és mindenki vesztese ennek az állapotnak. 

A harmadik nagy problémát a rendkívül egyenlőtlen terhelések jelentik. Van olyan praxis Magyarországon, ahova 200 fő van bejelentkezve, és négymillió forint a praxisfinanszírozás, mert ennek nagy részét a bértámogatás teszi ki. Ahol egy idős, nyugdíjhoz közel álló vagy nyugdíj utáni kolléga van, szintén nyugdíjközeli asszisztenssel, nagyon magas praxisfinanszírozási összegeket kap a rendelő. Ez ellene hat annak, hogy a fiatalok vonzónak tekintsék a pályát. Egy ilyen körzetben havonta 20.800 forint jut egy lakos ellátására, szemben egy frissen szakvizsgázott háziorvossal és egy szintén fiatalabb asszisztenssel, akik 2.400 lakost látnak el, és 2,5 millió a praxisfinanszírozásuk, vagy még annyi sem. Ami azt jelenti, hogy 900 forint jut egy lakosra, de a jelentős különbség semmilyen szempontból nem indokolható. Eddig ezzel nem néztünk őszintén szembe, mert megszokásból finanszírozott az egészségbiztosító. A régen kialakult finanszírozási szerkezetre van szerződés, és a biztosító nem vizsgálta felül, hogy indokolt-e még ezeket a szerződéseket ebben a formában fenntartani, vagy valami változtatás kell. Nos, ezeket áttekintettük. Az elmúlt jó pár évben számos uniós és hazai forrásból megvalósuló módszertani projekt ment végbe. A svájci–magyar együttműködés például megalapozta a praxisközösségek létrehozását, amit most beültetünk az általános jogi és általános finanszírozási gyakorlatba. Nem most májustól találtunk ki mindent, hanem hosszú évek tapasztalata alapján nyúlunk hozzá a rendszerhez. 

– Mi a változtatások fő célja?

– A három közül a legfontosabb az, hogy az egészséges életévek számát növeljük, hiszen minden egyéb valamilyen kapcsolatban van ezzel. A második célunk a lakóhelyhez közeli ellátás megerősítése, aminek leghatékonyabb beavatkozási szintje a járási szint, ami az otthonhoz legközelebbi szintet jelenti, de megfelelő minőséget és üzemméretet biztosítva, hogy ne legyen fenntarthatatlan a rendszer. Ezért nem a települési önkormányzatok szintje az, amelyben mi látjuk az ellátásszervezés legkisebb egységét, hanem a járás. Egy járásban a védőnőket, háziorvosokat, házigyermekorvosokat, a járóbeteg-szolgáltatókat tudjuk már úgy allokálni, hogy fenntartható módon kerüljünk közel a lakossághoz. Ehhez társítjuk még az egészségfejlesztési irodákat, amelyeknek a megelőzés lesz a legfontosabb feladata: az egészségnevelés, egészségügyi ismeretterjesztés, szűrőprogramok szervezése és felügyelete. Ez utóbbin keresztül is szeretnénk megszólítani a lakosságot, a szűrésen való részvétel fontosságát hangsúlyozva, mert akkor tud tenni az egészségéért, nem arra várva, amikor nagyobb baj történik vele. A magyar néplélekben ugyanis benne van ez a hozzáállás, hogy nem megy orvoshoz, nehogy kiderüljön valami. Ezt a saját családomban is hallottam. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy el kell menni a szűrésre, mert ha kezdeti állapotban találnak valamit, lehet, hogy az csak egy betegségmegelőző állapot, de ha már vinni kell a pácienst, akkor sokkal nehezebb a beteg és az orvos dolga is. A szemléletformálásra van szükség.

– Sok vihart kavart az orvosok körében és az orvosi kamarában is az ügyeletek átszervezése. Sikerült-e megnyugtatóan rendezni a helyzetet ott, ahol bevezették?

– A megoldás az új rendszer, amit kitaláltunk. Egyébként minden szakmai szervezet támogatta, még a Magyar Orvosi Kamara is, amelynek tagjaival a szakmai párbeszédet folyamatosan fenntartottuk. Azt, hogy politikai nyomásgyakorlásra kezdenek el bírálni egy olyan rendszert, amivel alapvetően egyetértenek, szerintem nem teszik helyesen sem taktikailag, sem józan megfontolásból, de nyilvánvaló, hogy a párbeszédet fenn kell tartani. Ha a politikai villongásokat félretesszük, és egy zártkörű szakmai tárgyaláson veszünk részt, akkor az ott elhangzott szakmai javaslatokat meghallgatjuk, ahogy eddig is tettük. Politikai állásfoglalásaikat azonban eddig sem tudtam figyelembe venni, ahogy ezután sem fogom. Egy szakmai együttműködést fenn fogunk tartani, és az ügyeletek témájában is biztosan dűlőre jutunk. Egyébként nem az ügyelet képezte az ellenségeskedés kiváltó okát, azt csak a nyomásgyakorlás eszközeként használták, mert tudták, hogy az nekem fontos, és az ellátás hatékonyságának növelésén túl egy olyan politikai termék, ami a belügyminisztérium kimondottan erős üzenethordozója is. Ezért kifejezetten ezt támadták, de sokkal inkább az alapellátási finanszírozás átalakítása és az orvosi bértáblát egy kicsit a teljesítmény és a minőség irányában megbontó eltérítési rendszer az, amiért velük vitám volt, de ezt már nagyjából le fogjuk zárni. 

– Megkérem, mondja el néhány szóban, hogyan működik az új ügyeleti rendszer.

– Ezzel kezdtük a beavatkozást, mert nagyon szétszabdaltnak láttuk a magyar alapellátási ügyeleti rendszert, amelynek nincs élő kapcsolata a sürgősségi mentési tengellyel. A kapcsolódások esetlegesek, és körülbelül 300 ügyeleti zónára van bontva az ország. Működik egy Debrecenben 200.000 lakossal, egy másik ügyeleti övezet az Alföldön egy olyan tanyás településszerkezetű területen, ahol, bár húsz önkormányzat állt össze társulásba, de még mindig csak 15.000 lakos van, és egyszerűen nincs az a finanszírozás, ami ezt a hátrányt ki tudná egyenlíteni. Nem is volt megfelelő szolgáltatási színvonal, ráadásul a profitorientált ügyeleti szervező cégek elkezdték az önkormányzatokat zsarolni, hogy többletforrást tegyenek bele az egészségbiztosítás által fizetett díjon felül. Olyan önkormányzatokról van szó, amelyeknek nincsen adóerő a kezében, nincs komoly iparűzési adóbevételük, és sokkal nehezebb a pénzt erre a célra kigazdálkodni. A szolgáltatás színvonalában is óriási különbségeket tapasztaltunk, voltak tisztességes ügyeletszervezők, akik arra törekedtek, hogy a szerződésben vállalt feltételeket valóban teljesítsék, és voltak, akik még egészségügyi végzettségű személyt sem ültettek a telefon mellé, nemhogy orvost. 

Úgy gondoltuk, hogy a betegellátás biztonsága szempontjából ez az első terület, ahol be kell avatkoznunk. Az új modellt Hajdú-Bihar vármegyében már másfél éve elkezdtük. A 112-es veszélyhelyzeti hívószám mellé létrehoztuk az 1830-as ügyeleti hívószámot, ahova kisebb baj esetén lehet telefonálni. A telefont azonnal egy erre a célra kiképzett mentős szakdolgozó veszi fel, aki telefonos betegelosztást végez, és a pácienst az ellátásának megfelelő szintre irányítja. Lehet, hogy azt tanácsolja: ha nem rosszabbodnak a panaszai, várja meg másnap reggel a háziorvost, mert nincsen azonnali orvosi ellátásra szüksége. Esetleg azt mondja, hogy menjen be a járásközpontban lévő ügyeleti pontunkra, ha azonban a beteg mozgásában korlátozott vagy nehezebben tudja megoldani a közlekedést, akkor kiküld egy szatellitautót. Esetleg azt tanácsolja, hogy helyezkedjen nyugalomba, mert azonnal küldi a rohamkocsit, ugyanis az elmondottak alapján infarktusa lehet a telefonálónak. Betegbiztonság szempontjából óriási előrelépés az eddigi rendszerhez képest, amelyben előfordulhatott, hogy nem is egészségügyi végzettségű civil ember vette fel a telefont, és valamit „vajákolt” a beteggel. Svájcban dolgozó ismerősöm kicsit viccesen megjegyezte, hogy az ő kantonjukban most vezetik be a Takács-modellt: délután 4-től 10 óráig van szükség háziorvosi hozzáértésre, és este 10-től hajnalig szinte csak mentési esemény fordul elő. Ezért a háziorvost nem is kell belekényszeríteni egy éjszakai ügyeletbe, hiszen nem lesz rá szükség. Ha ugyanis a beteg először a háziorvost vagy a helyileg szervezett ügyeletet hívja, a háziorvos kimegy a beteg otthonába, és megállapítja, hogy mentőt kell hívni, amit meg is tesz, de közben a beteg értékes időt veszít. Az átalakítással az időveszteséget küszöböltük ki a rendszerből. A mentőszolgálat biztosítja a teljes infrastrukturális hátteret, a szatellitponton a felszerelést, a mentőkocsit, a sofőrt meg az asszisztenciát. Biztonságos munkakörnyezetbe kerülnek a háziorvos kollégák, és nem mellesleg kétszer annyit tudnak keresni óránként, mint eddig. 

– Hogyan fogadta a lakosság?

– Ahol bevezettük, elégedettek, ami a közösségi médiafelületen is megjelenik. Ennek láttán máshol is megkeresik a kérdéssel a háziorvosukat, hogy csatlakozik-e az új ügyeleti rendszerhez. 

– Korábban említette a praxisfinanszírozás növelését. Gondolom, hogy ez motiválja a háziorvosokat, de ugyanakkor vannak elégedetlenkedők is. 

– Közel a kétszeresére emeltük, mint amennyi három évvel ezelőtt volt. Egy átlagos háziorvosi praxisnak 3.200.000 forint az átlagos bevétele. Ebből az asszisztenst, némi fogyóanyagot fizet, és ebben a mostani időszakban kulcskérdés, hogy az önkormányzattal hogyan állapodott meg a rezsiköltségekben. Békeidőben ebből az összegből jelentős jövedelem maradt a háziorvosnak. 

– Van-e valamilyen szabály a szakasszisztensek bérét illetően, gondolok az alapbérre, vagy ez teljes mértékben a háziorvostól függ, és csak a szakellátásban készülnek központilag a bérek növelésére? 

– A szakellátásban van béralku, de a praxisfinanszírozás úgy van kiszámítva, hogy egy E kategóriás, tehát középfokú végzettségű, ráépített képzéssel rendelkező szakasszisztens számára a végzettségével egyenértékű fizetési kategóriának megfelelő bértámogatást kap a háziorvosi praxis. Abból meg tudja emelni az asszisztens bérét. Egy általány nővéri kategóriát állapítottunk meg, és az életkor befolyásolja, hogy mennyi bértámogatás igényelhető. 

– Említette a szakmai kompetenciák emelését a háziorvosoknál és a szakasszisztenseknél is. Ez milyen mértékben valósult meg? 

– Egyértelmű célunk, csak egy kis késlekedésben vagyunk ezen a téren. A legtöbb ilyen kompetenciát egyszerű fiskális megfontolásból a Bokros-csomag vonta meg a háziorvosoktól. Nyilvánvalóan pénzügyi előnye volt annak, hogy a beteget „megutaztatták”, és hónapokkal később jutott végleges ellátáshoz, és történt meg a kasszakiáramlás. Egy idő után ez a pénzügyi előny nincs már meg, és nem is vagyunk rászorulva. Szerintem akkor is káros volt, amikor bevezették. Mivel ezen a téren lépéshátrányban vagyunk, szeretném felpörgetni, hogy újra számba vegyük azokat a tevékenységeket, beutalási, kezelési lehetőségeket, amelyeket vissza lehet adni a háziorvosnak. 

– Hova szeretnének eljutni az év végéig, ami a reform befejezését is jelentené?

– A tiszta felelősségi körökig, a szakdolgozói és a háziorvosi kompetenciákkal kapcsolatos jogszabályok meghatározásáig, a finanszírozási rendszer beállításáig egy folyamatos önmonitorozó pályára. Nem az a célunk, hogy most gránitba vésünk mindent, és 30 évig így marad, mert azzal öngólt lőnénk. Azokat a mechanizmusokat szeretném kiépíteni, amelyek lehetővé teszik, hogy egy folyamatos önreflexióval az egészségügyi ellátórendszerünk karban tudja tartani magát. A szakmai kompetenciák tekintetében a szakmai kollégium a motorja a szakmai irányelvek fokozatos fejlesztésének, amelyeket le kell fordítani finanszírozási protokollokká, és az ezekben lévő gyógyszeres és eszközös terápiákhoz biztosítani kell a megfelelő gyógyszer- és eszközellátást. Ezt a rendszert kell folyamatosan figyelni, és nagyon erősen ellenőrizni elektronikus formában, hogy kisebb legyen az adminisztrációs teher. Ez olyan adatállományt biztosít számunkra, hogy szakmánként képesek leszünk arra, hogy kövessük a folyamatokat a beteggyógyítás, biztonság, minőség és finanszírozás szempontjából. Ha ezt az önfenntartó mechanizmust kiépítjük, akkor év végéig el tudunk jutni oda, hogy egy dinamikus, magát ellenőrző egészségügyi rendszerünk lesz, ami az általa termelt adatokat a maga hasznára tudja elemezni, és utána a döntéshozó dolgát is meg tudja könnyíteni, mert struktúrát és a laikus politikai döntéshozó számára is érthető adatokat állít elő, ami alkalmas arra, hogy a rendszer a következő harminc évben karbantartsa magát. 

– Mióta tölti be az államtitkári tisztséget, korábban milyen területen dolgozott?

– Régóta veszek részt az egészségügyi igazgatásban. Egyetemi hallgató koromban a hallgatói önkormányzatot vezettem, akkor értünk el nagy reformokat a Semmelweis Egyetemen, tanulmányi és vizsgaszabályzat, valamint curriculum- meg ösztöndíjreformot. Utána beléptem a szakképzésbe, és igazságügyi orvos szakértőnek készültem, de a Medgyessy–Gyurcsány-kormány úgy kezelte a válságot, hogy húsz százalékkal csökkentették a kezdő orvosi fizetést, bruttó 118.000 forintról nettó 90.000-re. Akkor nősültem, gyermekünk született, paraszolvencia a választott szakmámban nem volt, külföldre nem akartam menni, így az igazgatási terület mellett döntöttem, azzal az elképzeléssel, hogy ilyen méltánytalanság a magyar egészségügyben többé ne fordulhasson elő. Nem volt könnyű döntés orvosként otthagyni a szakmát, mégis az egészségügyi igazgatási területet választottam. A kormányváltás idején a jelenlegi kórházi főigazgatóság jogelődjénél álltam be az igazgatási frontra mint próbaidős referens, és tíz évvel később államtitkár lettem. Ez idő alatt végigjártam a szamárlétrát, kezdetben területi ellátásszervezést tanultam, majd egy térségi igazgatósághoz kerültem át, és a központi régió nyugati felének az összes kórháza hozzám tartozott. Utána hívtak át a János Kórházba, ahol két évig voltam finanszírozási és kontrollingvezető. Egy idő után járóbeteg-igazgató lettem, és a főigazgató munkáját segítettem sok szempontból… Lévén a legrosszabbul finanszírozott kórház, aki ott megtanulta a szakmát, az bárhol megállja a helyét. Onnan elhívtak az emberi erőforrások minisztériumába, ahol az egészségpolitikai főosztályt vezettem, amelyen az ügyek 70 százaléka átmegy, vagy mi vagyunk a jogalkotók, vagy vétójogunk van a többi terület jogalkotását illetően. Nagyon szerteágazó területek tartoztak hozzám: járványügy, közegészségügy, oltási program, mentőszolgálat, alapellátás, és közvetlenül együtt dolgoztunk az egészségbiztosítási főosztállyal is. Nem egészen két év után Gulyás Gergely miniszter úr megkeresett, hogy az ő választókerületének a kórházába, a Szent János Kórházba nem mennék-e vissza főigazgatónak, és nem sokkal utána kitört a koronavírus-járvány. Miután kidolgoztuk a centrumkórházi program orvosszakmai tervét, az elkészült műszaki dokumentáció alapján kiírtuk a tervezési közbeszerzést, amit az a tervező cég nyert meg, ahol a legjobb kórháztervező mérnök dolgozik. Otthon bejelentettem, hogy a munka legjobb része következik, elkezdünk kórházat építeni, amire azt a megjegyzést kaptam, hogy ne reménykedjem. Néhány nap múlva hívatott a miniszterelnök, és kinevezett az Országos Kórházi Főigazgatóság orvosszakmai helyettesének, és onnan kezdve a teljes járványügyi védekezés megszervezése, operatív irányítása az én feladatom volt, az oltási program egészségügyi része úgyszintén. Amikor megalakult az új kormány, a belügyminiszter jelezte, hogy a következő héttől én leszek az egészségügyi államtitkár. 

Kérdésre válaszolva dr. Takács Péter elmondta, hogy a román és a magyar egészségügyi rendszert összehasonlítva, egy-egy dolgot lehet egymástól tanulni. A digitalizáció és egyebek tekintetében a magyar egészségügy előbbre jár, de hasonló posztszocialista kórháztúlsúlyos ellátórendszerrel küzd. Románia viszont egy kicsit előbbre lépett a köz- és magánellátást nyújtó szolgáltatók viszonyrendszerének a szabályozása terén, ezért a romániai rendszerben a magánszolgáltatóknak a közfinanszírozásba való befogadását illetően van egy-két olyan elem, amit érdemes lenne Magyarországon is kipróbálni.