Tőle kaptam sok évvel ezelőtt ezt a szép és gazdag ajándékot, s ez jut eszembe mindig, valahányszor összefutunk valahol.
A minap izmos, szép testű fiatalember jött be a zsögödi gyógymedencébe, s bár háttal volt, láttam, hogy a mozgása nagyon ismerős. Lehet ezt szakmai ártalomnak is nevezni, de egy-egy sajátos mozdulat vagy arckifejezés, mosoly, fintor, járás, amire valamikor hosszabb ideig figyeltem, sokáig megmarad az agyamban, s évek múltán is, mikor már megváltoznak a testméretek, felnőtt lesz a valamikori gyerek, a mozdulat „behozza” az illetőt mindenestől. Mert mindenki egy „mozdulatország” számomra, szakmából adódóan is. Éveken keresztül ezt figyeltem, ezzel dolgoztam, és amikor meglátok egy ismerőst, ez jön be leghamarabb.
Ahogy meglátott, kezével intett, felém ugrált, odaevezett a nyakig érő vízben, s régi, sajátos mosolyával üdvözölt. Ő volt az, Lóri. A teste egy felnőtt férfié, a mosolya a régi, a gyermeké. – Csókolom, Bogdánemesetanárnő – mondta egy szuszra, legnagyobb meglepetésemre. – Szervusz, Lóri, nem gondoltam, hogy annyi év után is megismersz – jött ki a szó a számon. – Nem gondolta volna? – szögezte nekem a kérdést, és már tudtam, hogy egy rövid felelet után a többit is zúdítja sorozatban. – S miért nem gondolta volna, s most mit csinál, s maga szereti-e a vizet, s maga tanít-e még, s úszást is tanít még? S szokott-e még járni a pályára? Tapasztalatból tudtam, csak akkor szakad meg a kérdezősködés, ha én is rákérdezek. Megtettem. Mondta, hogy most 31 éves, de még jár képzésre. Közelebb jött, s nagyon megnézett, ismertem ezt a szokását diákkorából, tudtam, hogy egy-egy dolgot nagyon tüzetesen megfigyel, s hogy ilyenkor valami olyant vesz észre, amit más senki.
– Szép a fürdősapkája, szép mintás – mondta mosolyogva, s én fellélegeztem, hogy mégsem a ráncaimat vette célba. Aztán a sapkánál maradtunk, hogy hol vettem, mondtam, a kínaiban, azért ilyen mintás, meg hogy én nem szeretem, de nem volt más, aztán miért nem szeretem, mikor milyen szép színes stb. Az édesanyjával volt a fürdőben, jól érezte magát, ugrált, evezett, mosolygott, felderítette a napomat, mint annyiszor régen, amikor tanítottam.
Ez volt a második találkozás 15 év után. Pár évvel ezelőtt még egyszer szembejött a központi téren. Távolról felismertem lábujjhegyes, kissé billegő járásáról, s mérget vettem volna rá akkor is, hogy már nem ismer meg. Ő pedig célirányosan felém tartott. Pár évvel az iskola után volt ez, de már akkor is láttam a változást. Megnyúlt, erős fiatalember lett, csak a járása, sajátos mosolya maradt a régi. Lóri mindig mosolygott, de hogy ez természetes volt-e vagy sajátos helyzetéből adódott, azt nem tudtam megállapítani, de nekem mindig erőt adott, ha elfáradtam, s elbágyasztott a zaj a tornateremben. Ilyen volt akkor is, amikor naponta találkoztunk. Nehezen ment neki a futás és az irányított mozgástevékenységek, de nem vonta ki magát semmiből, csak alkudozott, hogy a normákat valamilyen más formában adja le.
– Egyezzünk meg, egy fél kör futás, egy fél kör járás gyorsabban, míg lemegy az ezer – javasolta nyolcadikban, s én belementem az üzletbe.
– De aztán jó jegyet ad, ugye?
– Jó jegyet, Lóri, csak indulj már! – biztattam.
– De ha megállok egy kicsit a túlsó kanyarban, ugye nem kiált oda hogy ,,Ne csalj, fiam vagy ne add fel”, mint a többieknek.
– Nem kiáltok oda – ígértem, míg végre elindult, és kitartóan ledöcögte az ezer méter két és fél körét, ahogy megegyeztünk. Fáradtan, de mosolyogva érkezett a célba, örült, elégedett volt, hogy sikerült, s megkapta a jó jegyet. Akkor is így mosolygott, s azóta is mindig ezt látom, ha néha összefutunk az utcán.
A téren, a Tosca előtt egyenesen felém tartott. – Csókolom, hogy van, tanárnő? – kérdezte, és fülig ért a szája. Feleltem a szokásosat, hogy jól, köszönöm, de ő nem tágított, most sem érte be ennyivel. – S akkor még tanít-e? Feleltem, hogy már nyugdíjas vagyok, de csak folytatta. – S akkor milyen az élete? Mondtam, hogy jó. – S akkor mit csinál egész nap? Mondtam, hogy sok mindent. De mit? – kérdezte tovább kitartóan, mint az óráimon, ha belekezdett valamibe, s hogy fordítsak a kérdezősködés fonalán, rákérdeztem én is. – Hát te hol jársz most iskolába? Mondta, hogy a speciálisba, ingázik faluról. – Szereted-e ott? – kérdeztem tovább.
Mondta, hogy igen, de tudtam, hogy ő bárhol szereti. Közelebb lépett, s pár pillanatig figyelt, ahogy szokott, tekintete mélyen az arcomba fúródott (tudtam, hogy felfedez valamit rajtam). – Né, itt a dzsekijének a felső zsebinél el van romolva a cipzárja, egy fogacska ki van esve belőle, s így nem lehet behúzni. – Hát nem – mondtam beletörődve a kritikába, s meg se lepődtem. (Ezt eddig észre se vettem.) Hát a vonatja megvan e? – szögezte nekem a kérdést váratlanul. Elöntött az ámulat, hogy még erre is emlékszik. – Megvan – feleltem mosolyogva én is. – De most már van kocsija is, ugye? – Igen – mondtam. – Akkor már nem kell a vonat? Pedig az kényelmesebb – viccelt tovább. Nem volt amit mondjak erre, mert egy iskolai emléket juttatott eszembe, mikor hatodikban szünetben megkérdezte: – Magának van kocsija? – Nincs – mondtam. – Akkor maga szegény? – Hát nem egészen, de olyanforma – mondtam. – Na nem baj, akkor én adok magának egy vonatot, az kényelmesebb is, s másoknak nincs is – vigasztalt, mintha panaszos lenne a kocsinélküliségem. És egy hétre rá, nagy ámulatomra, hozta mosolyogva a rajztömb lapjára teremtett dízelvonatot. Akkoriban ingázott, s órákig állt az állomáson, figyelte a vonatokat, a mozdonyt, a kerekeket, az ablakokat, minden szögből, részletekig menően. A rajzlapon pedig ott volt milliméterpontossággal egy luxusszerelvény egyetlen vagonnal. – Minden van benne, étkező és fürdő is – mondta. Valószínűleg egy nagy családnak volt gyártva, s valóban kényelmesen elfért volna minden rokonom benne. – Ilyennel csak a királyok járnak, Lóri – köszöntem meg egy öleléssel, viccelve. – Hát akkor maga is király lesz, ha felül rá – felelte.
Azóta is őrzöm a vonatát az emlékek között, de mást is megőriztem belőle. A mosolyát, az elégedettséget az arcán minden élethelyzetben, a szelíd, naiv humorát, s azt a képességét, mellyel hatni tudott a környezetére, sokunkra, akik tanítottuk. Mert Lóri valóban különleges képességű, s más tanítványokkal összehasonlítva az benne a különlegesség, hogy nem éri be egy futólag odavetett jónapottal az utcán, ő kezicsókolomot köszön, megáll egy kicsit, rád kérdez udvariasan, s beleérez a lelkedbe. Lehet, pont ez a küldetése.
Sokszor észre sem vesszük egy-egy sajátos élethelyzetben, vagy amikor biztatásra van szükségünk, mire tanít a gyermek, mekkora erőt ad, mikor csak úgy, minden ok nélkül odajön, s mond valamit, ami üzenetjelzésű is lehet (de erre akkor nem figyelünk fel), át tud formálni egy pillanatra, ha kell, királyt csinál belőlünk, s a vonatra is felültet, pár szóval, egy kedves mosollyal pillanatok alatt áthangol, harmóniát teremt a lelkünkben.
