Nemrégiben levelet kaptak a cégek a munkaügyi hatóságtól. Arról kérdezte a szakhivatal a munkáltatókat, hogy milyen szakképzéseket látnának indokoltnak a jövő esztendőre nézve. Első látásra ez szép példája a hivatali figyelmességnek egy olyan országban, ahol a hatóságok szinte minden második szava a büntetésekről szól, de gyorsan kiderül, hogy a látszattevékenység tankönyvbe illő példáját látjuk.
Egy csütörtöki napon a hivatali idő végén szétküldött felhívásra ugyanis a következő hét hétfőjéig vártak választ a kérdezettektől. Szóval a megkeresett vállalkozóknak bő két napjuk volt elgondolkodni azon, hogy ha jövőre bővítenének az üzleten, és ehhez jól fogna a meglevő alkalmazottaknak vagy az újonnan alkalmazandó személyzetnek valamilyen továbbképzés, akkor a részleteket kezdjék el egyeztetni a hivatallal. A reálgazdaságban egy ilyen lépés nem két nap alatt dől el. Még „rendes” időkben sem, amikor kiszámítható mederben zajlanak a dolgok, már amennyire lehet ilyenről egyáltalán beszélni ebben a gyorsan változó jogi környezettel megátkozott országban. De most, amikor ismét karanténintézkedések – és ezek nyomán várhatóan gazdasági visszaesés – nehezíti az életet, még kevésbé lehet tervezgetéssel foglalkozni, a legtöbb vállalkozónak most inkább a puszta túlélés a legnagyobb kihívás. A hivataloknak pedig nálunk mindenkor a papírgyártás, mert ennek a megkérdezésnek más vége nem lehet, mint hogy egy tevékenységi kimutatásban kipipálnak egy feladatot, hogy „ez is megvolt”, de a további folyományok és pláne az eredmények már senkit nem érdekelnek. Ennek a megkérdezésnek a kiötlője eddigi életében aligha kényszerült még rá, hogy érdemi munkát is végezzen a fizetéséért, de ha ennyire ért is hozzá, hát abban amúgy sem lenne sok köszönet.
A vállalkozói szférával komolyan összehangolt képzési programokra érdemes lenne komoly figyelmet szentelnie a mindenkori kormányzatnak. Az infrastruktúra mellett ez a gazdaságfejlesztés egyik kulcspontja, és a technológiai fejlődés gyorsulásával párhuzamos arányban válik egyre fontosabbá. Azaz nálunk csak válna, mert a fejlesztéshez először is értelmes és hosszabb távra tervezni is képes hatalom kéne. Ott, ahol van fej és irányzék, akár szűk évtized alatt át lehet állítani a gazdasági irányzékot, fejleszteni az ipart a minél nagyobb hozzáadott értéket felmutató ágazatok irányába. Ahol sem értelmes fej, sem irányzék, mint nálunk, marad a látszattevékenység. Az eredmény az életszínvonalbeli különbségekben látszik, és ezek a különbségek csak egyre hangsúlyosabbak lesznek az értelmes országok javára.
