Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Szomorú látni, ahogy jobbnál jobb kezdeményezések pár nap, hét, hónap, avagy év után egymás után halnak el különböző okokból. Nemrég olvastam, hogy bezárja a kapuit a marosvásárhelyi Rocksuli, egy olyan projekt, amely sokunk szívéhez nagyon közel állt. Hiszen hányan voltunk a mostani negyvenes-ötvenes generációkból, akik a rockzenén nőttünk fel, együtteseket alapítottunk, másolni próbáltuk a külföldi neves bandák stílusát, tagjaiknak játékát, és hányan voltunk olyan szerencsések, hogy zenei tanulmányokat is folytathattunk? Ezeket pedig hol máshol, mint a művészetiben? Ám ott értelemszerűen klasszikus zenei oktatás folyt, amely ugyan megadta a képzettséget, ám a rockzenéhez szükséges kreativitást, életérzést, tapasztalatot, spontaneitást már kevésbé. Nem mondom, hogy egyáltalán nem, de kevésbé. Így a nyolcvanas-kilencvenes évek tinédzsereiből összeállt, sokszor meglepően jó muzsikát szerző csapatok autodidakta módon, leginkább egymástól tanulva sajátították el a hangszereken való játszás művészetét. Zeneszeretetüket, tudásukat továbbadták gyerekeiknek, akik az ahhoz szükséges korba érve gyakran saját együtteseket alapítottak, és folytatták a családi hagyományt. Persze, kilencven százalékban nagy reményekkel indulva, majd folytatva hobbiszinten, hiszen a rockzenéből megélni egy-két kivételtől eltekintve nem nagyon lehet.
És akkor jött a Rocksuli, amely pont az ilyen gyerekeket karolta fel. És nem csak gyerekeket, hiszen az egyetlen kikötés az volt, hogy hatéves kortól lehet jelentkezni. És jelentkeztek is, nagyon sokan. Mert a Rocksuli egy igazi, létező űrt töltött ki. Azokat képezte, akik a rockzenét szerették, meg akartak tanulni játszani egy-két-több hangszeren, de nem kívántak csak ezzel foglalkozni, és nem akarták egész gyerekkorukat rááldozni erre, mint az a művészetis, zene szakos diákok esetében történik, akik közül sokan tudatosan erre a pályára készülnek, és gyerekkoruk, fiatalkoruk nagy részét a gyakorlás, a fellépések, koncertek, hangszerversenyek, mesterkurzusok világa teszi ki. Zongora szakos voltam gyerekkoromban, belekóstoltam ebbe. És sokan azok közül, akik a Rocksuliba beiratkoztak, a többiekkel együtt bandákat alapítottak, ezen együttesek pedig a suli szervezésében számos koncertet adtak, nagy nevekkel léptek fel, több eseményen is részt vettek – annak idején, amikor orosz gitárokon, házilag tákolt erősítőkön keresztül, női fejpántból fabrikált fülhallgatók által szűrve nyomtuk a dohos pincékben és hideg garázsokban kialakított „próbatermekben” a black metált, mit nem adtunk volna egy-egy ilyen lehetőségért!
Most már ez sincsen. Jellemző a korra, amelyben élünk. Ám jellemző a közösségre, hogy a vásárhelyi rockzenészek egy csoportja az online média oldalain szinte azonnal szervezkedésbe kezdett, amelybe természetszerűen befolyt a motorostársadalom egy része is, és közösen szeretnének megoldást találni arra, hogy a suli folytathassa működését. Hogy sikerül-e, az még a jövő titka, de egy dolgot biztosan jelez: nem véletlenül született a mondás, miszerint a legjobb arcokkal a rockfesztiválokon találkozol.