Új világ, új típusú ember
Divat egészségesnek lenni. Meg fiatalnak, fittnek, akármilyennek, de mindenképp elfogadónak, befogadónak, szerencsétlent segítőnek, áldozatimádónak, szivárványosnak és mindenekfelett divatosnak – trendinek, mainstream-konformnak – lenni.
Talán sosem volt ennyire fontos eleget tenni a divatnak, mert sosem terjedt, terjedhetett ilyen villámgyorsan minden információ, mint ahogy az utóbbi néhány évtizedben történik. Mikor szinte, sőt nem is szinte, hanem azonnal szétszalad az éterben minden információ. Az új eszköz, az új kommunikációs lehetőség új világot és – lassan el kell ismernünk – újfajta (?), új típusú embert is teremt(ett), bár hogy milyent, azt valójában igen nehéz megfogalmazni vagy akár csak körülírni. Hogy ez jó vagy rossz, mindenki döntse el maga. Ha még tudja és meri, hisz lassacskán eljutunk oda, hogy már ezek a határok is elmosódnak.
Szakadék a generációk között
Nem illik erkölcsről beszélni. Nem trendi ilyen maradi fogalmakra hivatkozni. Néha szokás felemlegetni, hogy máskor is voltak ilyen válságok, váltások a társadalmak történetében, hogy itt tulajdonképpen csak a megszokott generációs különbségekről, a nemzedékek közötti konfliktusokról van szó, ami megnyugtatónak tűnhet, de valójában nem igaz. Mert sosem volt ekkora szakadék a generációk között, és ilyen gyorsan változó a világ, és akkor még nem is szóltunk arról, hogy sosem voltak a digitalizáció világa által felkínált lehetőségekhez hasonlók. Sem jó, sem rossz értelemben. És annak alátámasztására, hogy ez mennyire így van, hadd idézzem a probléma egyik magyar kutatóját, Steigervald Krisztiánt, aki workshopokat és tréningeket is tart: „Az eltelt évszázadok során csupán minimális különbségek voltak megfigyelhetők az egyes generációk megélésében. Az elmúlt ötven-hatvan évben viszont rohamtempóban változott meg szinte minden: az élet várható hossza, a társadalom korösszetétele, a jövőkép, a kommunikáció – s így például a tisztelet – fogalma, a várakozás jelentése, az agy leterheltsége, és még sorolhatnám. Érdemes megismerni, alaposabban feltérképezni ennek az átalakulási folyamatnak a mibenlétét és az egyes korcsoportokra gyakorolt hatását, mert enélkül csak azt látjuk, hogy nem az van, ami volt, és ez feszültséghez vezet. Az ismeret viszont megértéshez és elfogadáshoz.” Vagy legalább értéséhez és tűréséhez, jobb esetben a beavatkozási lehetőségek ki-, megtalálásához – teszem én hozzá. Mert úgy látom, hogy ebben a pszichológia, ha nem is lemaradt, csak inkább a leíró megközelítést választotta, és – bár nem kimondottan, de ezt sugallva az elméleteivel – inkább a kezelést, netán workshopokat, tréningeket szervezi, mintsem a megelőzést, a jobb, ha úgy tetszik új nevelést próbálja megoldani. Ha egyáltalán elismeri, hogy van, lenne, amit kezelni, illetve, hogy másképpen kellene nevelni, hogy egyáltalán kellene nevelni. Ami érthető, hisz kivettek a kezéből szinte minden lehetőséget, mikor – a szabadság és elfogadás nevében – nem kategorizálhat, nem hivatkozhat az értelmi, érzelmi, kulturális különbségekre, eldobatták az eddigi ismereteket, nincsenek normák és fogódzók sem a nevelésben, sem a mindennapokban, és a pszichológust is igyekeznek eltántorítani attól, hogy ilyeneket keressen vagy hivatkozzon az eddigiekre. Mert traumának kiáltották ki, ha a szülő korlátokat szab, ha uram bocsá’ rákiált vagy elráncigálja a gyereket valahonnan. Ez utóbbi már szinte büntetendő agresszióként értékelendő.
A mindenható telefon
Aztán szokás arra is hivatkozni, hogy a mai fiatalok – gondolunk részben a Z generációra (nagyjából az 1995–2009 között születettek), és az alfákra (2010-től születettek), együtt iGenerációra – kezükben az okostelefonnal születtek. Ha képletesen mondjuk, akkor rendben, de a valóság az, hogy ha nem is azzal születtek, a szülő gondoskodik róla, hogy a még csak pár hónapos gyerek, ahogyan képes megfogni a telefont, máris a kezébe kapja. Mert a csöppség „követeli” – állítják –, és ha megkapja, azonnal lecsendesül tőle. Már hogyne követelné, ha anyja gyakran még szoptatás-etetés, ringatás vagy kocsitologatás közben is azt böngészi, ahelyett hogy az apróságra figyelne. Ha ránézne, beszélne hozzá, mesét mondana, majd olvasnának együtt, a gyereknek eszébe nem jutna. Egyáltalán honnan tudhatna róla? Nyilván, a telefon-, esetleg számítógép- (vagy mindkettő) függő anyuka, apuka a modell, mert a legközelebbiek továbbra is az első modellek a gyerekek számára, akármerre is változott az élet, a csemete azt akarja, amit ők tesznek, majd kezébe kapván a telefont, mely zenét, ricsajt ad ki magából, és rengeteg színes, gyorsan változó képet mutat, elhallgat. Erre szoktak hivatkozni, hogy „jaj, tetszik tudni, hiába csinálok akármit, csak akkor hallgat el, ha a telefont adom oda neki”. Hányszor hallottam ezt a magyarázatot, magyarázkodást a rendelőmben, és próbáltam elmesélni – hiába –, miért rossz, hogyan lehet másképp nevelni, mert legtöbbször vagy jóváhagyó bólogatás volt a válasz – hátha hamarabb befejezem, és mehetnek –, vagy arra hivatkozott az éppen soros anyuka, hogy igen-igen, de annyi más dolga van, hogy nem tud állandóan a gyerekkel foglalkozni, ugyebár. Miközben két teljes év áll a rendelkezésére, amit az állambácsi fizet neki.
Egy nyelven beszélni – ha nem ismerjük egymás szavait
Aztán a külön-külön telefonozó (van már ilyen kifejezés) szülő és gyerek teljesen elfelejt, illetve el sem kezd beszélgetni. Két különböző nyelvi világban létezik, illetve nő bele. Ezután nem csoda, csak fájdalmas, ha lassan semmit sem tudnak egymásról. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, azután megijedtem, amikor először, azután még többedszer is arra kellett ráébrednem, nekem, aki rengeteget olvasok, rendszeresen beszélgetek, fiatalok között is mozgok, bár talán nem eleget, hogy egyszerűen nem értem, hogy miről beszélnek egyes emberek, különösen a legfiatalabbak. Szerencsére egy harmincas évei elején járó kedves író ismerősöm (merem írni: barátom) elmondta, hogy ő maga is így járt. Illetve ismerünk szülőket – keveset, bár remélem, sokkal több van –, akik vért izzadnak, hogy lépést tarthassanak a gyerekükkel. Hogy egy nyelven beszélhessenek. Mert tudjuk, ez minden kommunikáció buktatója. Hisz ugyanazt a kifejezést vagy mondatot is lehet teljesen másképp érteni, és teljesen elmenni egymás mellett. Hát még akkor, ha eleve nem ismerjük egymás szavait!
Szerencsére mára egyre több szociológiai kutatás és filozófiai megközelítés születik, melyben igyekeznek felmérni és értelmezni, hogy mi történik velünk, emberekkel. A kutatásoknak két jelentős eredményét – sokkal több van – emelném ki, mert talán ezek mutatnak rá a leghúsbavágóbb sajátosságokra.
A személyiségzavar térhódítása
Az egyik, amiről nem könnyű beszélni, írni még kevésbé, az egy különös jelenségről, a személyiségzavar, a személyiségzavaros egyének terjedéséről, ha úgy tetszik, térhódításáról szól. A mindennapokban – de néha a szakmában is – szinonimaként használják a pszichopata és a narcisztikus kifejezéseket. A két utóbbi egykor a személyiségzavar egy-egy formáját jelentette. A pszichopata hivatalosan mára megszűnt forgalomban lenni, helyette az antiszociális személyiségzavart használjuk. De ezek már szakmai részletek. Ami fontos, hogy a személyiségzavar szinte minden formája terjed. A témáról magyarul is olvashatunk egészen szórakoztató és közérthető irodalmat. Itt Robert D. Hare könyveire gondolok elsősorban, meg dr. Kevin Dutton Sikeres és bölcs pszichopaták című, szinte azt írtam, hogy regényére, pedig egy nagyon is alaposan dokumentált, tudományos könyvről van szó, melynek stílusa olvasmányos, a témája pedig lenyűgöző. Mindketten – de mások is – állítják, hogy társadalmunk egyre pszichopatikusabb lesz.
A kiégés társadalma
A másik fontos, egyben szomorú társadalmi jelenség a kiégés. Számtalan kötet szól a jelenségről. Kiemelném korunk egyik ismert svájci filozófusáét, Byung-Chul Hanét, melynek a címe is ez: A kiégés társadalma. A könyv legfontosabb gondolata (legalábbis az írásom szempontjából), hogy eljutottunk oda, ahol az önmegvalósítás és az önpusztítás egybeesik. És nem figyelünk a vészcsengőre!
Ezek után, gondolom, nem kell magyaráznom, miért döntöttem úgy, hogy ebben a most induló sorozatban olyan gondolatokat, egyben módszereket mutatok be, melyek együttesen nemcsak fogódzókat jelentenek a mindennapi lelki egészségünk kialakításához és/vagy megtartásához, hanem ugyanakkor egy élhető és vállalható életfilozófiát is jelentenek. Kedves olvasóim, léleképítésre hívom önöket!
Albert Ildikó kórházi pszichológus
