A léleképítés buktatói (6.)

Fejünkben mi vagyunk az úr

A lelki egészségünket egyik leginkább veszélyeztető, kialakítását nehezítő, egyensúlyunkat könnyen felborító tulajdonságunk a rágódás, mely rendszerint kéz a kézben jár az aggódással. 

A két lelki jelenség látszatra szinonima, de a valóságban nem azok. Ha próbáljuk helyesen értelmezni, akkor azt látjuk, hogy a múlton rágódunk, és a jövőért aggódunk, bár szokás, illetve bizonyos esetekben lehetséges azonos értelemben használni őket. 

Rokon bennük, hogy mindkettő a szorongáson alapul, aztán azt fenntartja és növeli, amitől végül még feszültebb (szorongóbb) lesz az egyén, szorongása pedig fokozódik, ez még több aggódást és/vagy rágódást okoz, és így tovább a végtelenségig, azaz ördögi kört alkot, amely betegséggé – kényszeresség – fajulhat, esetleg, némelykor, valamely betegség – depresszió – egyik tüneteként jelenik meg.

A rágódás, mint mondtuk, a múltra vonatkozik, azokra a dolgokra, amiket megtettünk vagy meg kellett volna tennünk, konfliktusokról, replikákról vagy azok hiányáról, a rosszul használt vagy elszalasztott lehetőségekről szól, vagy arról, amit annak tartunk, és bűntudattal, önváddal, lelkiismeret-furdalással, szégyenérzettel, elégedetlenséggel meg hasonlókkal jár. A rágódó képes évekre, de akár évtizedekre visszamenőleg újra és újra elővenni az őt ért vélt vagy valós igazságtalanságokat, traumákat, kényelmetlen történéseket, sérelmeket, és azon tépelődni, miért mondta a fia, a férje, a szomszédja azt, vagy miért maradt árván, miért hagyták el, ő miért ment vagy nem ment ide meg oda, és mi lett volna, ha... Mint ahogyan rágódhatunk azon is, hogy vajon megtettünk-e mindent a beteg, aztán elhunyt szeretteinkért, jól mondtuk-e, megfelelően reagáltunk-e, adtunk eleget, vagy miért nem kaptunk annyit, amennyit szerettünk, netán megérdemeltünk volna. Mint ahogyan hajlamosak vagyunk leragadni a veszteségeinknél, a sértéseknél, bántásoknál, naponta elvakarva, újra és újra feltépve a (talán már gyógyuló, a nem eléggé) vérző lelki sebeinket. Ez csak néhány hirtelen előkapott példa arra, mi mindenen vagyunk képesek rágódni, aztán mindenki kiegészítheti őket saját tapasztalatai alapján. Mert mindannyiunknak vannak néha rövidebb-hosszabb rágódó időszakaink. A mindennapok velejárója (ha nem vagyunk személyiségzavaros emberek, akik sosem kételkednek abban, amit tesznek, sosem tartanak kritikus önvizsgálatot), hogy néha elégedetlenek vagyunk azzal, ahogyan reagáltunk, vagy ahogyan a dolgok velünk történtek, illetve kérdéseink merülnek fel a múlttal a kapcsolatban. Ez természetes, és minden rendben is van, ha képesek vagyunk megtalálni a válaszainkat, vagy akár azok nélkül túllépni rajtuk, és a tanulságokat vinni tovább. 

A valóság elutasítása 

A baj ott kezdődik, amikor a jelenség állandósul, és képtelenek vagyunk kilépni belőle, illetve sokszor újabb meg újabb elmúlt eseményeket, gesztusokat, szavakat felidézünk és magunk előtt görgetünk, tele szorongással, feszültséggel, nem kevés fájdalommal, rosszkedvvel, mérgezve nemcsak magunkat, hanem előbb-utóbb a közvetlen környezetünket is.

A rágódó, különös módon, egy evidenciát hagy figyelmen kívül. Sőt, néha meg is hökken, ha erre figyelmezteti, mondjuk, a szakember. Nevezetesen, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni. Aztán ugyanilyen kétkedőn reagál egy másik alapigazságra, ami orvosolhatná a rágódást, az önmarcangolást és következményeit: amin nem tudunk változtatni, azt el kell fogadnunk.

A legfurcsább az, hogy mikor szembesítjük a rágódót ezzel a lényegében egyetlen és nem is ördöngös módszerrel, amivel kiléphet az önmaga gerjesztette lelki vajúdásából, azt kérdezi, hogyan teheti ezt meg? 

Sokat gondolkoztam azon, vajon miért van bennünk ez a hajlam (vagy csak lehetőség, amit aztán túlhajtunk) arra, hogy leragadjunk annál, ami elmúlt. Az első, ami szembeötlik, hogy nem a jó dolgokon rágódunk. A negatívakat öklendezzük vissza néha hatványozottan. Igen, szokták írni, mondani, hogy ez a negatív gondolkodás átka. De talán valami más is közrejátszik. Ismerjük azt a lényegében irreális, de mégis élénken megélt érzésünket, valójában illúziónkat, hogy amivel foglalkozunk, az még létezik. Márpedig ami létezik, az még másképp is történhet. A gyászreakciónál is megjelenő tagadásról, a valóság elutasításáról lehet szó, talán megspékelve a mágikus gondolkozással, amely, tudjuk, nem csak a kisgyerekkor sajátja, hanem gyakran megmarad egyesek, sokak élete végéig. Hogy ez jó vagy rossz, hogy kinek jó vagy sem, az megint egy másik, bonyolult kérdés. Tény, hogy magában hordozza a megváltoztathatóság illúzióját, és ez a védekező léleknek végtelenül jól jön. Mert valahol ott mocorog benne, hogy igaz ugyan, hogy nem tudtam jól replikázni, hogy elhagytak, megaláztak, nem voltam képes kiállni magamért, csúnyán bántak velem, örökre eltávozott a kedves, de talán, ha most már tudom, mit kellett volna mondanom, hogyan tarthattam volna meg, vághattam volna vissza, esetleg, mégis, mégsem…? Nyilván, semmi sem lesz jobb, nem tűnik el, de attól talán értelmezhető ilyen összefüggésben, mi tartja fönn a rágódást, akkor is, ha az rosszat okoz. Persze teljes egészében tudatalatti érzésekről, vágyakról, reményekről van szó, amikkel ha szembesítenénk a rágódót, elutasítaná. 

Uralni, ami a lelkemben történik

A rágódás és szorongás ördögi körét megszakíthatjuk, ha tudatosítjuk, hogy megváltoztathatatlan dolgokkal foglalkozunk, és fölösleges ezek felöklendezése, el kell fogadni őket, mert semmit sem tehetünk. Csak rosszat magunknak. Ráadásul, még ezek után is, ahhoz, hogy változtassunk a gondolkozásunkon és a rágódásainkon, még valami fontosat fel kell ismernünk. Azt, hogy a saját fejemben – gondolkozásomban, lelkemben, magatartásaimban – én vagyok az úr. Ami azt jelenti, hogy arra gondolok, olyasmikkel foglalkozom, azt teszem, amit én jónak látok. Képes vagyok uralni mindazt, ami a lelkemben történik. Rendkívül fontos igazság ez, ami nagyon örömteli felfedezés vagy tudás lehet(ne), ugyanakkor roppant felelősség, és újabb kérdések, kétségek gyökere is. Mert ha én vagyok, ill. kellene legyek az úr a gondolataimban, akkor ez miért nem sikerül? Ez is az aggodalmaskodó és rágódó ember hozzáállása: ahelyett, hogy örülne annak, hogy felfedezte, az ő kezében az irányítás, amit ezután meg kell tanulnia és gyakorolnia kell, azon akad el, hogy akkor ezt miért nem így csinálja most?! Számára nem a lehetőség a fontos, amit végre felismert vagy felismerni vél, hanem a múlton való kérődzés, azaz, hogy ezt miért nem tette eddig? Szerencsére annak felismerése, hogy képesek, képeseknek kell lenniük önmaguk, lelkük kézben tartására, sokaknak revelációszerű megvilágosodást jelent, ami már önmagában elindítja őket az úton, amivel lassan (!) megszüntetik, helyettesítik a múlt eseményein való kérődzést, az önmarcangolást. 

A kettő együtt – azaz annak tudatosítása, hogy amin nem tudunk változtatni, azt el kell fogadnunk, és hogy fejünkben mi vagyunk az úr – csodákra képes. Ha ezt kiegészítjük a már említett másik fontos kapaszkodóval – éljünk a jelenben –, és megtanuljuk letenni vagy helyettesíteni a jelenben zajló eseményekkel, érzésekkel, tevékenységekkel, esetleg tervekkel, fontos gondolatokkal a felmerülő régmúlt dolgokat, akkor sikeresen járjuk önmagunk irányításának vagy ennek a kialakításának a göröngyös, de szép és hasznos útját.

Albert Ildikó szakpszichológus