A leviatán éneke (2.)

 Negyvenéves korában Thomas Hobbes véletlenül meglátta Eukleidész geometriáját egy úr íróasztalán. Beleolvasott, és nyomban szenvedélyévé vált a mértan. Kár, hogy előtte nem tanult elegendő matematikát, és emiatt néha tévedett. Életrajzírója azonban úgy vélekedett, hogy ha hibázott is, olyan zseniálisan tévedett, hogy jobb volt a tévedés, mint ha elérte volna a célját.

 Filozófiai nézetei szélsőségesnek számítottak, mert akik átvették és hirdették, azok közül többen a Towerben találták magukat. Thomas Hobbes joggal tartott attól, hogy ő is oda kerül, ezért Franciaországba menekült. Szokásává vált, hogy séta közben elmélkedett. Elmés sétapálcát készített magának, melyben volt egy kis tintatartó és egy toll is. Aztán, ha értékes gondolat jutott eszébe, előkapta a jegyzetfüzetét, és leírta a vázlatot. Így született meg 1651-ben fő műve, a Leviatán. A könyv eredeti borítója a szerző filozófiáját jeleníti meg. A város – vagy akár az ország – fölé emelkedő hatalmas emberi alak testét apró emberek alkotják. A kép tehát a közösség erejével ruházza fel a kormányzó szervet, amely karddal vigyáz a biztonságra, pásztorbottal pedig a hitre. A különböző egyházi és világi szimbólumok az egyház és a politika közötti egyensúlyteremtést jelképezik.

 Párizsban – valamikor 1648 előtt – a vegyészet és az anatómia is lenyűgözte. Párizsban ismerkedett meg II. Károly angol trónörökössel, aki apja kivégzése után felvette a királyi címet, bár még nem merészelt hazautazni a közhangulat miatt. Thomas Hobbes 1650-ben vagy egy évvel később visszatért Londonba, ahol tanult és filozófiai értekezéseket írt. Költőként sem volt elhanyagolható. Ötszáznál több verset írt.

 Tudósként fő elve a megfontoltság volt. Kertre néző előszobájában, a bonyolultabb problémák fölött elmélkedve, akár két hétig is gondolkodott egy-egy problémán. Nem csoda hát, ha érvelése mindig kifogástalan volt.

 1660-ban az általa nagyon tisztelt II. Károly király egy átcsatázott évtized után Doverben partra szállt, és diadalmasan bevonult Londonba. A király érkezésének hírére mindenki az utcára vonult. Thomas Hobbes is kiállt a kapuja elé, hogy üdvözölhesse tisztelt királyát. A király megismerte tudós ismerősét, levette előtte a kalapját, és hogylétéről érdeklődött. Egy hét sem telt el, Thomas Hobbes a király társalkodója lett. A király medvének becézte, mert a szócsatákban mindig könnyedén győzött.

 1665-ben eldöntötte, hogy szülővárosát egy ingyenes iskola alapításával lepi meg. A királynál is közbenjárt, hogy véghezvigye ezt az ügyet, de a király papjai, akik filozófiai munkái miatt ellenségei voltak, kiszimatolták a tervét, és elgáncsolták.

 Ahogy idősödött, ijesztőnek vélt fiatalkori arckifejezése kimondottan barátságossá változott. Mogyoróbarna szeméből életkedv, érző lélek és mély értelem sugárzott. Körülbelül hat láb magas volt még idős korában is (kb. 180 cm). Érdekes módon nagyon kevés könyve volt, mert a tudást a fejében raktározta el, nem a könyvtárban. Sokat olvasott, de még többet elmélkedett. Gyakran emlegette, hogy ha annyit olvasott volna, mint a többi tudósok, akkor csak annyit is tudna, mint ők, mert nem lett volna ideje gondolkodni. Fél tucat könyvnél soha nem volt több a szobájában, és e könyvek közül is egy-kettő daloskönyv volt. Különös, hogy egy ekkora tudós annyira becsülte az ének és a zene hatását, hogy íróasztalán állandóan helyük volt az énekgyűjteményeknek.

 Szigorú és mértékletes életet élt, nem esett túlzásokba. Vacsoráját este tizenegyre időzítette, mert idősen már nem tudott részt venni az éjszakába nyúló királyi mulatozásokon. Vacsora után rágyújtott egy pipa dohányra, elmélkedett egyet, majd lefeküdt. Lefekvés után pedig hangosan énekelt.

 Egészsége megőrzése érdekében mindennapi sétája mellett teniszezett is. Ezt a szokását még 75 évesen is megtartotta. Gyakran adott alamizsnát. Egyszer életrajzíró barátjával sétált, amikor egy szerencsétlen öregembert látott kéregetni. Azonnal kivett a zsebéből 6 fontot, és a koldusnak adta. A kérdésre, hogy „megtetted volna, ha nem Krisztus parancsa lett volna” az adakozás, igennel válaszolt, és azzal érvelt, hogy egyrészt segített az öregen, másrészt saját lelkiismeretét is megnyugtatta adakozásával.

 Barátairól, ismerőseiről katalógust vezetett. Abból derült ki, hogy Galileo Galilei és Descartes is a barátai között volt.

 1679 őszén kezdett betegeskedni. Ágyban fekvő betegként is követte királyát. Az utazás után egy héttel valószínűleg agyvérzés következtében jobb oldalára lebénult, beszélni sem tudott. Még néhány napot élt némán és mozdulatlanul, aztán december 4-én, 91 éves korában elhalványult és kialudt élete lángja. Gondolatainak fénye azonban műveiben ma is világít a gondolkodni szeretők számára.