Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nem véletlen, hogy már akkor a „Magyar Hárfás” kitüntetéssel jelzett kispap épp a Pálos-rendben kötött ki, ugyanis ez az egyházi csoport vállalta fel az egyházi zene modernizációját. Verseghy megtalálta a helyét és a feladatát a zeneújító csoportban: sok éneknek ő költötte a magyar szövegét. Egyházi használatra alkalmas világi dallamoknak írt megfelelő vallásos szöveget, ezzel az egyházi muzsika újítása mellett megteremtette a köznép és a műzene közötti kapcsolatot. Feltételezések szerint a hárfa mellett orgonán is jól játszott, de mindig elhatárolódott a zeneszerzéstől. Annak ellenére, hogy több életrajzíró zeneszerzőként is emlegeti, Verseghy sosem szerzett zenét, csak a szövegeket illesztette a zenéhez.
A magyar műzene kialakulását azzal segítette elő, hogy sok divatos bécsi dalnak és áriának készítette el a magyar fordítását, ezzel a magyar közönséghez is közelebb hozta a bécsi zenei stílust, ugyanakkor ezzel ösztönözte a magyar zeneszerzők magyarul való komponálását. Talán épp ennek köszönhető az első magyar opera is… A különböző kéziratok alapján száznál több versét írta valamilyen dallamra. Ezek közül 36 művet kottával együtt jelentetett meg, feltüntetve a zeneszerző nevét is. Kedvelt zeneszerzője volt Joseph Anton Steffan, mert legtöbbet az ő zongorakíséretes dalai közül fordított le, ezután következett Joseph Haydn.
Nála nélkül nincs ínségben szívtágító könnyebbség.
Zeusz apjoknak nagy vendégi ásítoznak, alszanak,
Még Bacchusnak nedvességi jó kedvet nem gyújtanak.
Ő a földi vígságoknak lelkesítő gyámola,
Ő a társos asztaloknak gondszéllesztő angyala.”
(Verbunkos dallamra írt Borozó Ének az 1807-es Magyar Hárfásban)
1791-ben Bécsben jelent meg a Hat Magyar Énekek című zongorakíséretes dalalbuma. Ugyanebben az évben jelent meg a Rövid értekezések a muzsikáról hat énekekkel című zenei értekezlete, melyben főleg a ritmika és a hangsúlyok problémájával foglalkozott.
1794-ben Hajnóczy József jogász, a Martinovics-féle összeesküvés egyik vezetője beszervezte Verseghyt is a magyar jakobinus mozgalomba. A költő ekkor készítette el a La Marseillaise első magyar fordítását. A forradalmi dal mindössze két évvel korábban keletkezett (1792-ben), és rövid időn belül (1795-ben) Franciaország himnusza lett. Ennek az éneknek a lefordítása az akkori társadalmi helyzetben felért egy lázítással. Amikor Martinovicsot elfogták, hogy esetleg azzal mentse bőrét, a mozgalom minden szervezőjét felfedte a császári rendőrség előtt. 1794-ben előbb Hajnóczyt, majd pár hónap múlva Verseghyt is elfogták. A többiekkel együtt őt is halálra ítélték. Ítéletét később a császár meghatározatlan idejű börtönbüntetésre változtatta. A börtönben tovább folytatta irodalmi és zenei munkáit.
Verseghy végül 1803-ban szabadult a börtönből. Hazatért Budára. Tanításból, szerkesztésből és korrektúrákból tartotta fenn magát.
1804-ben kiadta Rikóti Mátyás című elbeszélő költeményét, melyhez öt dalt mellékelt Mozart Bájsíp (Varázsfuvola) című operájából magyar szöveggel és egyszólamú kottával. 1806-ban Magyar Aglája címmel kiadott verseskötetéhez húsz dallamot mellékelt, 1807-ben pedig a Magyar Hárfás című füzetével újabb tíz zongorakíséretes dallal lepte meg a közönséget. Bár Verseghy sokáig idegenkedett a verbunkos muzsikától, ekkorra már belátta, hogy hazánkban épp a verbunkos zene teremtette meg azt a zenei és lelki érzékenységet, amelyet ő műfordításai által igyekezett megvalósítani. A Magyar Hárfás füzet már verbunkos dallamokat tartalmaz, melyekhez
Verseghy írt szövegeket. És hogy teljesen magyar legyen a kiadvány, még az olasz tempójelzéseket is magyarosítva használta! A verbunkos dallamok szerzői ismeretlenek, de az biztos, hogy nem a költő szerzeményei. Továbbá az énekszövegek is sajátosak, egyediek, mert nem műfordítások, hanem önállóan komponált, eredeti versek.
Verseghy Ferenc nem csupán költő és műfordító, valamint zeneelméleti szakember volt, ő számít az első ismert magyar hárfaművésznek is. A magyar nyelv elemzéséről írt kiemelkedő nyelvtani munkájában (1816), röviden az Analyticae-ban választ ad arra a kérdésre is, hogy miért látja szerencsésnek a hárfa és más ahhoz hasonló húros hangszerek használatát az érzelmes dalok előadásakor. „Szerintem a románc természete azt kívánja, hogy a dallamát sohase kísérje egyszerre több hangszer; mindazonáltal mind a dal szépségének, mind hatásának növelésére jól használható egyetlen lágyabb hangú hangszer, mint amilyen a mandolinon kívül a lant, németül Laute, gitár vagy cythera, közönségesen hárfa, amely összhangzatnak tetsző harmonikus hangokat ad.” Az egyházi zene megújításának szükségességét is összefoglalta, meglátása szerint a gyülekezeti éneklés állapota tarthatatlan volt, mert a közhasználatban lévő énekanyag „koránt sem a’ Római Anyaszentegyháznak felséges talpénekeibűl eredett, vagy velek eggyenlő erejű és méltóságú melódiák, hanem a’ szomszéd nemzeteknek többnyire világi énekeibűl kölcsönzött dalok, vagy a’ kántoroktúl tudatlanúl és rendetlenűl öszveférceltt hangzavarok ezek, mellyek csak az üdőmértéknek fogyatkozása miatt is minden érzékenyítő szépség nélkűl szűkölködnek, ama’ szertelen rikótás miatt pedig, mellyel a’ kántoroktúl előadatni szoktak, a’ melódiának nevét meg sem érdemlik”.
Élete vége felé még néhány egyházi énekszöveget írt, de az egyházi cenzorokkal többször vitatkoznia kellett, mert azok dogmatikai szempontok szerint bírálták a szövegeket, és nem érdekelte őket a szöveg–dallam kapcsolat, így például a Stabat Mater fordításában a keresztre pillantás prozódiailag helyesebb lett volna, mint a nézés, de a cenzort nem érdekelte a muzsika, és a néz szót fogadta el a pillant helyett. Több hasonló vita után ekképp sóhajtott fel Verseghy Horváth Jánosnak írt levelében: „Haj be nehéz, még illyen emberek’ kezében vagyunk, a’ régi vadság helyett az igazi emberséget, creditumba hozni! Én érzem magamban, hogy az Úr Isten olly tehetségekkel megáldott, mellyeknek segedelmével az emberi szívet az Isteni szolgálatnál megilletni, megérzékenyíteni, és ennél fogva a’ keresztény kötelességeknek tellyesítésére birni tudnám. De mit tehetnék csak ezen istenes énekecskémmel is, ha minket a’ Mennyei Gondviselés a’ Veszprémi Megyebéli Censúrának oltalma alá nem szerkeztet volna?”
Verseghy Ferenc énekíróként nem egyszerű műfordító. Zenei tapasztalatokból kiindulva az „újmértékes versírás” magyar nyelvi szabályait is kidolgozta, ezzel utat mutatott a következő költőnemzedékeknek. Továbbá műfordítóként megteremtette az igényt a magyar nyelven elhangzó műzenék iránt, s ezzel elősegítette a magyar nyelvű zeneszerzés megjelenését is.
1822-ben halt meg. Bár nevét kevesen ismerik, zenei és nyelvi úttörőként örök tiszteletet érdemel.