Kihaló hagyományok

Karácsonyozás vidéken

Évtizedekkel ezelőtt – leginkább a kommunista korszakot megelőzően – falvainkban élő hagyományt jelentettek a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő események: az ünnepvárás, a betlehemezés, kántálás, az angyaljárás és sok más mozzanat. A 20. századtól kezdődően a karácsonyi ünnepkör fokozatosan „elüzletiesedett”, háttérbe szorult a vallási jellege. Különösen nehéz volt őrizni a hagyományt a tiltás időszakában. A rendszerváltást követően volt, ahol sikerült „hamvaiból” feléleszteni az egykori ünnepet, máshol pedig a „városiasodott” szokásokat tartják. Disznajón arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen volt a régi karácsony, és mit sikerült megőrizni napjainkig. 

Mi még jártunk kántálni 

Csősz Irma nyugalmazott óvónő:  Édesapám testvére kántortanító volt, és a karácsonyi ünnepet mindig Marosjárában töltötte. Nekünk volt egy kicsi harmóniumunk, azt a férfiak feltették a szánra, édesapám befogta a Mancit, és úgy mentünk kántálni. Minden háznál letették a harmóniumot, odaült Géza bátyám, játszotta a Mennyből az angyalt, mi pedig hangosan énekeltünk. Azt hitték az emberek, hogy az angyalok szálltak le, olyan gyönyörű volt. 

A karácsonyfát mindig az angyal hozta. Voltak csillagszórók, és csíptetős gyertyatartóban gyertyák is, édesanyám pedig sütött mézes pogácsát, azzal díszítették fel a fát. A fiúk már hamarabb hozzákezdtek a díszítéshez, ők már beavatottak voltak, így az egész család a legkisebbnek, nekem díszített. Akkoriban nem igazán volt ajándék, de arra emlékszem, hogy az első karácsonyra egy pár fülbevalót vettek nekem, amit felkötöttek a karácsonyfára. 

A kilencvenes évek elején, mikor már óvónő voltam, eljött hozzánk egy óvónő Hollandiából. Németleckéket vettünk a paptól, hogy tudjunk értekezni. A nő megvett tőlem huszonöt gyerekrajzot, amit karácsonyi ajándéknak szánt az ottani szülőknek, ők azonban bekereteztették, és pénzzé tették azokat. Az óvónő karácsony után annyi guldent hozott nekem, hogy bútort tudtunk csináltatni belőle a mi óvodánknak. Ez volt tőlük a karácsonyi ajándékunk. Nagy élmény volt ez a falunak és az egész óvodának!

Humujka került az ünnepi asztalra

Bíró Gorcsa Irén nyugdíjas:  Karácsony szombatján este, mikor már készen állt minden, akkor sütötték a hájas tésztát – az én gyerekkoromban az volt a divat. Összegyűltek a szomszédok, és eljártak kántálni, aminek gyerekként nagyon örültünk. Behúzódtunk a sarokba, és leskelődtünk, vártuk, hogy megérkezzenek. Elöl jött egy férfi, aki belépett az ajtón, és köszöntőt mondott, majd elénekeltek néhány éneket – például Az Istennek szent angyala, Mennyből az angyal. Édesanyám sütött humujkát (perechez hasonló, kenyértésztából készült, kemencében sült finomság – a szerk.), azzal kínáltuk őket, de sokszor még az asztal körül is énekeltek. Akkoriban szokás volt, hogy nemcsak a gyermekek, de a leányok is eljártak a legényekkel kántálni. 

A karácsonyfára színes krepp-papírból készítettünk girlandot, gyertyákat tettünk rá, és vattát, hogy havasnak tűnjön. Kötöttünk rá még egy-két almát és aranypapírba csomagolt diót, de csokoládé nem volt. Mivel akkoriban lámpával világítottunk, előfordult, hogy szenteste el kellett mennünk a szomszéd faluba petróleumért, hogy legyen egy kis fény a házban. 

„A gyerekek nem tudják kezelni azt, ha valamiből túl sok van”

Vita Melinda óvónő: Gyermekkorom karácsonyaiból leginkább a szentmisék maradtak meg az emlékezetemben. Vallásos családban nőttem fel, a szülők és nagyszülők úgy neveltek minket, hogy az ünnep – annak ellenére, hogy azelőtt sok a sürgölődés-forgolódás – el kell érkezzen az ember lelkébe. 

Az ünnepi készülődés a közös sütikészítéssel kezdődött, ahol a munka mellett mindig jutott idő arra, hogy beszélgessünk. Nagymamám ilyenkor mindig nagyon sokat mesélt, elmondta a fonókat meg a karácsonyi bálokat. Akkor nem is fogtam fel ezeknek a varázsát, de ahogy teltek az évek, megértettem, hogy – összevetve a mai világgal – az egy csodálatos világ lehetett.

A szentesték azért voltak különlegesek, mert mindig voltak a templomban gyerekműsorok, amire sok ideig készültünk a vallásórákon. Az angyal szerény ajándékokat hozott a templomba, és szerény ajándékokat kaptunk otthon is. 9-10 éves lehettem, amikor először kaptunk narancsot. Akadt néhány játék is: egy jutott nekem, egy pedig a testvéremnek. Nálunk sokáig az volt a szokás, hogy a karácsonyfát készen feldíszítve hozta az angyal, aztán ahogy nőttünk, az angyal csak a szép fenyőt hozta el, és a család közösen díszített.

Óvónőként teljesen mást tapasztalok a gyerekekkel, mint amit a saját gyerekkoromban, hiszen ahogy telnek az évek, úgy változnak a gyermekek is. Persze mérvadó, hogy milyen családból jönnek. Óvónőként azt látom, hogy a gyerekek nem tudják kezelni, ha valamiből túl sok van, ezért a csoportban egy játékot kérünk közösen a Mikulástól, nem pedig sokat. Az elején nem ment könnyen, hiszen furcsállták, hogy csak „ennyit hozott a Mikulás”.

Nagyon sokszor mesélünk, és biztattam a szülőket és nagyszülőket is, hogy meséljenek, hogy a gyerekek lássák, hogy nem mindenkit halmoztak el ajándékkal. Sokszor hallom, hogy még túl kicsik ehhez, nem értik – ez nem így van. Még ha nem is érti meg a gyerek teljesen, de megmarad a fejében, és mikor nagyobb lesz, eszébe fog jutni, hogy milyen volt az egykori karácsony.