A magyar reformáció hegedűse

Amikor a reformációról beszélünk, elengedhetetlen, hogy ne említsük meg a korszakot is, melyben ez a világ menetét megváltoztató esemény történt. A reneszánsz vagy újjászületés korában történt a reformáció is. A szavak is közeli rokonságban állnak egymással: az újjászületés alatt az ókori görög-római kultúra tökéletességének a mércéje volt a szempont, a reformáció szintén az ókorban született (görög nyelven írott) jézusi tanítást tűzte zászlajára.

A reneszánsz művészetnek és a reformációnak is minden nép körében kerültek követői, továbbvivői. A magyar reformáció úttörői közül ezúttal Sztárai Mihállyal ismerkedünk meg, aki amellett, hogy terjesztette a reformáció eszméit, talán az első magyar hegedűsként is említhető.

Előbb azonban röviden tekintsük át a hegedű történetét! Ki, mikor és hol találta fel a hegedűt? A kérdésre lehetetlen helyes választ adni, mert az ősi, violának nevezett hangszer több népnél előfordult Ázsiában, és később arab közvetítéssel Európában is. Tény, hogy az 1500-as években a viola elterjedt és kedvelt hangszer volt Európában. 1203-ből származik egy krónika, ami egy violajáték közben történt szerencsétlenséget említ: „Ez évben csodálatos eset történt Stendel mellett, Ossemer faluban, ugyanis pünkösd szerda napján a pap hegedülésére a parasztemberek táncra kerekedtek, amidőn a villám a pap karját sújtá le, melyben a vonót tartotta, huszonnégy ember maradt halva a tánchelyen.” A különböző violákból a hangszer evolúciója során lassan eljutunk a mai hegedűkig. A XIII-XIV. században már találkozunk a „hegedűkirály” kitüntetéssel, amely a violák legjobb virtuózát illette. A XV. században virágzásnak induló kórusmuzsika hatására, a négy szólam mintájára a különböző méretű violákat az énekszólamok erősítésére kezdték használni. 1528-ban Agricola három fontos hegedűtípust említett húrozással és hangolással. A mai értelemben vett hegedű feltalálójaként is legalább két névvel találkozunk: az olasz Gasparo di Salot és Caspar Tieffenbrusker nevű hangszerkészítő mesterekkel. Végül az Amati, Stainer, Stradivari és Guarneri hangszerkészítő családok végérvényesen kialakítják a négy vonós hangszer (hegedű, brácsa, cselló, bőgő) alakját és hangzásvilágát.

Mikor és hol született Sztárai Mihály? Erre a kérdésre is szinte lehetetlen pontos választ adni. Keveházi László szerint a Somogy megyei, mára teljesen eltűnt Sztára nevű település lehetett a reformátor szülőföldje. Születésének pontos időpontja is vitatott, 1496 és 1505 közé tehető, de az sem elképzelhetetlen, hogy 1510-ben született. Így tehát bármikor felbukkanhat egy újabb dokumentum, amely átírhatja a Sztárai-életrajzokat.

Sztárai tudását Páduában gyarapította, és itt tanulta meg a hegedűjátékot – ami inkább valamilyenfajta violajáték lehetett. Hogy pontosan mennyi ideig tanult Itáliában, nem tudhatjuk, mert 1524-ben vissza kellett térnie Magyarországra a fenyegető török veszély miatt. 1526-ben Pálóczy Antal főispánnal Sztárai is részt vett a mohácsi csatában. Ezt követően Siklóson volt iskolamester, de ennél többet nem tudunk erről, csak következtethetünk különböző eseményekből. 1543-ban Páduában verset írt Perényi Ferenc török fogságból való szabadulásának emlékére. Azt viszont máshonnan tudjuk, hogy Perényi 1541-ben szabadult, és az ő nevelője volt egy ideig Sztárai.

Egyes leírások Sztárait szerzetesként említik, mások inkább „deák-értelmiséginek” nevezik. Tény, hogy Sárospatakon Perényi Péter várúr szolgálatában rendfőnökével (tehát addig még katolikus volt), Kopácsi Istvánnal lutheránussá lettek. Perényi Péter nevelőjeként jutott el Páduába, hogy a török fogságban janicsárrá nevelt fiatal magyar nemes modern nyugati szellemben nevelődjön. Így maga Sztárai is tökéletesíthette műveltségét és tudását.

A sárospataki református kollégium hagyománya szerint a protestáns iskola alapításában Sztárai is részes volt Kopácsi István mellett, de a történelmi viták arra utalnak, hogy kevésbé valószínű Sztárai jelenléte az iskolaalapításban.

Küldetésének tekintette a török megszállás alatt lévő területeken a protestáns igehirdetést, a kilátástalanság ködében tévelygő emberek biztatását, bátorítását. Ezért mindig olyan helyeken dolgozott, ahol a legsanyarúbb volt a sors.

1544-ben Baranyában kezdte el missziós szolgálatát. Ő volt a reformáció terjesztője azon a vidéken. Az „új hitet” főként énekkel igyekezett továbbadni. Egy évszázaddal később így ír Patai Sámuel egy levelében Sztárairól: „Énekeivel annyira felbuzdította a népet (mert azelőtt ilyesmit sohasem hallottak), hogy a nagy sokaság a közel eső helyekből mindenfelől hozzá tódult, s oly nagy számban, hogy alig lehetett hozzáférni. Minthogy pedig magas és egyszersmind csengő hanggal volt megáldva mint zeneértő, oly szépen és oly kellemesen énekelt, hogy gyönyörű énekeitől egészen meg voltak igézve az emberek. Így az egész hegyaljai vidéken gyorsan elterjedt a hír, hogy új vallás keletkezett, melyet még az öregek sem hallottak soha, ezért seregestül tódult a nép a közel fekvő városokból és falukból Laskóra, mint valamely híres vásárra.”

Talán nem túlzás, ha kijelentjük, Sztárai Mihály refomátori munkáját énekköltőként is gazdagította. Több zsoltárt magyarul énekelhetővé tett. Drámákat írt, melyekben bírálta vagy nevetségessé tette az elfajult egyházi megnyilvánulásokat. Emiatt sok ellenséget szerzett magának. Azt már nem tudhatjuk, anekdota-e vagy valóság, de feljegyezték róla, hogy egyszer sötétben a kapu elé hívták, a kopasz Sztárai pedig egy karóra tűzött tököt dugott ki hamarabb a kapun, amit a reá váró ártó szándékúak ütni kezdtek. Sztárai ekkor nagyot kacagott, és bezárta a kaput.

Sztárai a maga által költött tizenhat zsoltárfordításával a magyar zsoltáréneklés megteremtőjének számít. Két zsoltárparafrázisát (12. és 23.) is úgynevezett akrosztichon formájában írta alá, vagyis a strófák első sorainak kezdőbetűit összeolvasva a Sztárai Mihály név rakható össze. Zsoltárfordításai mellett más, saját énekeket is szerzett. A dallamokról csak a lejegyzésük dátumát és helyszínét ismerjük, ezért nem tudjuk, mely énekek íródtak meglévő melódiákra, esetleg hány melódiát szerezhetett maga Sztárai. Énekei közül is valószínűleg sok elveszett.

A nyughatatlan és heves természetű evangéliumhirdető számos helyen hirdetett igét, és száznál több protestáns egyházat szervezett. Bornemisza Péter tudós teológusként említi, és egy alkalommal meg is feddi Sztárait, amiért „megbírja niha az harag, niha az bor is”, vagyis hatalmába keríti a harag és a bor is.

Hogy protestáns szokás szerint – Luther példáját követve – kötött-e házasságot, nem tudjuk biztosan. Csupán egyetlen, Szirmay Antal által említett adat számol be arról, hogy Sztárai Bánóczy István „szép formájú” özvegyét vette feleségül. Ez a feljegyzés azonban idő- és helyszínbeli érvekkel megkérdőjelezhető.

Életének utolsó állomása Pápa városa. 1575. január 4-én még megjelenik a neve egy végrendeleten, tehát ekkor még lelkészi hivatalában dolgozott, de valószínű, hogy ezen év elején halt meg.

Sztárai Mihály a XVI. század nagy teológusa volt. Nem adatott meg számára az a lehetőség, hogy Lutherrel találkozzon, de tanainak hűséges követője volt. Ő volt az első magyar protestáns hegedűs. Hangszer- és énektudását is az evangélium szolgálatába állította.