Történelmet tanítottam a Hargita megyei Maroshévíz magyar tannyelvű iskolájában. Elhatároztam, miután az általam létrehozott alapítvány vezetőségével megbeszéltem és elfogadtattam az elgondolásomat, hogy emléktáblát készíttetek a marosvécsi vár falára. Az emléktáblának, javasoltam, amit a megbeszélésről készített jegyzőkönyv is megörökített, az 1926 és 1943 között megtartott Erdélyi Helikon íróinak találkozóiról kell beszélnie. Épp jókor született az ötlet. Az Illyés Alapítvány által kiírt pályázati lehetőség biztató támogatónak ígérkezett. Hozzá is láttam a pályázati űrlap kitöltéséhez. 1995 tavaszán örömöt közölt az Illyés Alapítvány válasza. A kolozsvári EMKE vezetősége is fölkarolta a kezdeményezésem. Az alapítvány jegyzőkönyve szerint a várfalra, Kemény János domborműve alá magyar, román és német, azaz egy háromnyelvű emléktáblát kellett készíttetnem. Már a kezdet kezdetén kiderült, hogy a háromnyelvű emléktáblára tervezett szöveg hosszúsága nagy területet igényel, ezért három emléktábláról kellett gondoskodnom. Mindenekelőtt hozzáláttam a dombormű és a bronztáblák nyersanyagának, a sárga- és vörösréznek gyűjtéséhez, hogy ezzel is csökkentsem a kiadási költségeket. Az egyik hétfői napon, az iskolai nagyszünetben elmondtam a tanulóknak, hogy milyen szép lenne, ha iskolánk névadóját azzal tisztelnénk meg, ha ők is hozzájárulnának az alapítvány által tervezett dombormű és emléktáblák anyagának az összegyűjtéséhez. Minden gramm rezet följegyzünk a tanuló neve után, és könyvjutalomban részesítjük őket. Ezt megtehetjük – mondtam – , mert elég sok könyvet kapott az alapítvány az utóbbi hónapokban. A lelkesítően ható ötletnek a következő napon már öröme volt. Egyes tanulók néhány kilónyi vörös- és sárgarezet, mások kevesebbet hoztak. Minden grammnyit följegyeztünk. A hét végén, az iskolai nagyszünetben beszámolót tartottam a tanulóknak, fölolvastam az adományozók nevét, a begyűjtött rézmennyiséget, és ígéretem betartva, könyveket ajándékoztunk. A következő két hét alatt már valamivel több mint négyszáz kiló begyűjtött rézről számolhattunk be. Az alapítvány iparkodásának híre a szomszéd helységekben is elterjedt. A borszéki katolikus kántor nyolcvan kiló rézforgácsot hozott az iskolába. Ki fogja elkészíteni a domborművet? – kérdezték a kíváncsiak. Hát az emléktáblák makettjét? Nemsokára ajánlatot kaptam egy gyergyószentmiklósi szobrásztól, aki egyik barátjához irányított, Miholcsa Józsefhez, és mellesleg a Vetró András nevét is megemlítette, aki (tanári munkája mellett) Kézdivásárhelyen szobrászkodott. Kapcsolatba léptem Miholcsával. Ő az első telefonbeszélgetés után, néhány nap elteltével meglátogatott, és megbeszéltük az ilyenkor szokásos gondolatokat. Kemény János-képeket adtam Miholcsának, köztük az általam legkedveltebbet, a kiválóan rajzoló László Gyula történészét, melyet László Gyula szülővárosának unitárius lelkészétől kaptam. Két hét eltelte után Miholcsa két Kemény János-domborműmakettel lepett meg. Fényképeket készítettem róluk, és elküldtem Budapestre Kemény János gyerekeinek, Miklósnak és Kliónak. Nemsokára válasz érkezett, és a válasz nem tartotta elfogadhatónak a szobrász próbálkozásait. Én csak amolyan semleges közvetítőként válaszoltam Miholcsának, aki utólag mégis megkapta a próbálkozásaiért járó honoráriumot. A következő hét keddi napján kocsiba ültem, és elmentem Kézdivásárhelyre, ahol fölkerestem Vetró Andrást, aki elvállalta az író domborműmakettjének az elkészítését. Az idő sürgetett, és ezt a sürgetést Vetró András is érzékeltette. Talán egy hét vagy másfél hét elteltével telefonált, és nyomban Kézdivásárhelyre utaz-tam. Elhoztam azt a két Kemény János-domborműmakettet, melyek – ismereteim szerint – elfogadhatóak voltak, de a Kemény gyerekek nem osztották a véleményem. Az EMKE vezetői, Kötő József és Balogh József azt tanácsolták, hogy forduljak Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművészhez, aki ismerte Kemény Jánost, és szívesen elvállalná ennek a fölkérésnek a megvalósítását. A jó tanács szavára hallgattam, és Hunyadi nem utasította el a kérésünket. Ezek után azon törtem a fejem, hogy milyen szöveget írassunk az emléktáblákra, és ki készítse el az emléktáblák makettjét. Az Erdélyi Helikon írói közösség közel két évtizedes marosvécsi tevékenységét egyetlen mondatban kellett összefoglalni, ami némi fejtörést okoz a tollforgató ember számára, ha arra gondol, hogy a bronztáblára öntött szöveg tökéletes fogalmazást igényel. A legnépszerűbb írószemélyiségekhez fordultam. Bekopogtattam az Erdélyi Figyelő szerkesztőségébe, ahol Keresztes Dénes szerkesztő barátomtól elkértem a laptulajdonos, az író Sütő András telefonszámát, akihez onnan telefonáltam, de már nem emlékszem arra, hogy miért, milyen finom indoklással utasította vissza a kérésünket. Másnap Domokos Gézához fordultam, aki néhány nap elteltével el is küldte az emléktáblára szánt szövegjavaslatát, amelyet Izsák József irodalomkritkus, amikor meglátogattam, nem tartott a legmegfelelőbbnek, és ő a saját javaslatát fogalmazta meg. Végül, más próbálkozásokat is figyelembe véve – az összest mérlegelve, fölhasználva – a következő emléktábla-föliratot állítottam össze: „Báró Kemény János, az író, az áldozatkész irodalompártoló jóvoltából ebben a várkastélyban tartotta évi találkozóit az Erdélyi Helikon írói közösség 1926 és 1943 között.” Oláh Tibor író, nyugalmazott főiskolai tanár románra, és Kolozsváron, Balogh József kérésére, valaki németre fordította a magyar szöveget. Jóval később, miután az emléktáblák már a várkastély falán elégedetlenkedtek, eszembe jutott, hogy kimaradt egy fontos szó a föliratból, az „írói közösség” beszédes, lényeget jelölő jelzője: a „szabad”. De nemcsak ezért a kifelejtett jelzőért elégedetlenkedtek az emléktáblák. A továbbiakban erről a bosszankodó elégedetlenségről fogok beszélni. A következő kérdésre kerestem a feleletet: ki készíti el az emléktáblák makettjét? Egy gyergyószentmiklósi szobrász jelentkezett. Igaz, hogy az újságíró és költőnő feleség próbálta lebeszélni a szobrászt, de annyira meggyőző volt a lelkesedése, talán az anyagi gondok is beleszóltak ebbe a túlfűtött lelkesedésbe, hogy elvállalta a makettek elkészítését. Ezután a hivatalos iratok beszerzésének kálváriája következett. Először a műemlék épületbe költöztetett állami intézmény igazgatóságának jóváhagyó iratát, azután a Marosvécsi Polgármesteri Hivatal írásos bólintását kellett beszereznem, majd a megye műemlékvédő szakembereit kellett Marosvásárhelyről elhoznom, akik rajzot készítettek, melyen kijelölték a dombormű és az emlék-táblák helyét. Amikor visszavittem őket a megyeközpontba, fizetnem kellett a lepecsételt rajzokért és az általuk kibocsátott engedélyért. Mindez nem egyik napról a másikra történt. Az összegyűjtött dokumentumokat elküldtem Bukarestbe az országos műemlékvédelmi bizottsághoz jóváhagyás végett, amire hiába vártam a választ.
1995 márciusának valamelyik napján Gyergyóremete két iskolájának igazgatója kopogtatott be hozzám. A gyergyószentmiklósi szobrásztól kapták a címem. Segítséget, éspedig rezet, kétszáz kilót kértek, ugyanis a remetei születésű Cseres Tibor író domborművét akarták bronzba öntetni. Nem adhatok – mondtam –, nem adhatok, mert a tanulók gyűjtötték, nem én vagyok a tulajdonos, de holnap a nagyszünetben, sorban álláskor, ha elmagyarázom, hogy mit, mennyit kértek, és ha beleegyeznek a kölcsönadásba, akkor átadom a kért rézmennyiséget, de azzal a feltétellel, hogy visszaadjátok, mert májusban mi is meg akarjuk öntetni Kemény János domborművét. Tehát a maroshévízi Kemény János Általános Iskola tanulóinak köszönhetik a gyergyóremeteiek azt a bronzmennyiséget, mellyel elkészítették Cseres Tibor domborművét. A gyergyóremetei emlékműavató ünnepség után, május első felében, üzentem a remetei iskolaigazgatóknak, de nem válaszoltak. Telefonáltam, nem is egyszer. Végül eljöttek Maroshévízre, de bronz helyett az általuk kiszámított pénzértéket hozták. Nem tudtuk összegyűjteni a bronzot – mondták. Talán azt gondolták, hogy a zsebem hallgatni fog. Bizony nem hallgatott, fűnek-fának elmondtam a szószegő gyergyóremetei igazgatók eljárását. A hiányzó bronzmennyiség árát később a Kemény János-domborművet öntő marosvásárhelyi mester pótolta ki, és nyújtotta át a számláján, amit ki kellett fizetnünk. Május végére Hunyadi László elkészítette a dombormű makettjét, és június elején bronzba öntötték Kemény János domborművét, melyet hazavittem Maroshévízre, és bemutattam a tanulóknak. Bukarestből még mindig nem érkezett meg a miniszteri jóváhagyás, pedig már június közepén járt az idő, és mindössze tíz nap volt az emléktábla-avató ünnepségig. Kérésemre nővérem, aki a bukaresti Kriterion Könyvkiadó titkárnője volt, fölkereste Csortán Ferencet, az illetékes minisztérium alkalmazottját. Talán neki köszönhettük, hogy két-három nappal az ünnepség előtt egy olyan jóváhagyó választ küldtek, mely csak úgy engedélyezi a dombormű és az emléktáblák elhelyezését a várfalra, ha a kastély számára is készíttetünk egy műemlékjelölő táblát. De ennek a kérésnek a megvalósításához időre és újabb kérvények megírására, jóváhagyására lett volna szükség. Komolytalannak, gáncsoskodónak tartottam a miniszteri kérést. Már csak az emléktáblák makettjének az elkészítése, öntése maradt hátra. Négy nappal az ünnepség előtt B. G. E. közölte, hogy elkészült a munkával, és a maketteket be lehet vinni az öntödébe. Amikor Gyergyószentmiklósra utaztam, és megláttam az emléktáblák makettjét, csak az ige tartott vissza az összeeséstől. Nem volt mit tennem. Még csiszolással igazítani lehet rajtuk – mondta az amatőr munkát végzett kivitelező. Ez a kijelentés valamennyire megnyugtatott. Amikor bevittem a maketteket az öntödébe, a mester megcsóválta a fejét, és kijelentette, hogy elvégzi az öntést, de nem jön el az emléktábla-avató ünnepségre, és ne említsem meg a nevét, akinek a nevére már én sem emlékszem, és talán csak Bajna György ny. újságíró tudna beszélni a születési bizonyítványáról. Az avatóünnepségig maradt rövid idő nem engedte meg a betűk csiszolását. Az alumínium emléktáblákat Kelemen Ferenc gyergyószentmiklósi műhelyében bronzárnyalatúra színezték. Még egy nap maradt a dombormű és az emléktáblák várfalra helyezéséig. Egy maroshévízi kórházi alkalmazott vállalta el – borsos áron – ezt a munkát, de az elektromos fúrója képtelen volt megbirkózni a sziklafallal. Maroshévízről Szabó Kálmán Urmánczy-örökösnek köszönhettem azt az önzetlen segítséget, amellyel föltették a várfalra a domborművet és a három emléktáblát. Július 23-án kétszer voltam Gyergyószentmiklóson és kétszer Marosvécsen. Aznap Hunyadi László is eljött Marosvécsre. Amikor átnyújtottam a dombormű elkészítéséért járó honoráriumot, Hunyadi körülbelül ezt mondta: „Kemény János fiának, Árpádnak a barátja voltam. Amikor a marosvásárhelyi színészekkel Budapesten jártam, egyedül mentem el a temetésére. Tiszteltem, akárcsak az édesapját. Úgy érzem, adósa vagyok a Kemény családnak. Nem fogadhatom el a honoráriumot.” Másnap, június 24-én, szombaton, az ünnepi istentisztelet után lelepleztük, a vártnál nagyobb sokaság előtt, a domborművet és az emléktáblákat. A Népújság tájékozatlan újságírója június 27-én – többek között – a következő nevetséges mondatot közölte: „Szólnak a kastélybástya előtt (…) Komán János, az Erdélyi Helikon akkor legfiatalabb tagja…” Az értelmező jelzős tartalmú mondatot hibásan szerkesztette, mert Kiss Jenő költőre, műfordítóra vonatkozik ez a mondat, aki idős kora ellenére jelenlétével tisztelte meg az ünneplőket. Az ünnepi ebéd befejezése után a református parókia gyűléstermében, az erdélyi költőknek, íróknak mintegy 90 százalékos részvételével, Kötő József és Kántor Lajos irányítása alatt, megbeszélést tartottunk, melynek az lett volna a célja, hogy létrehozzuk a romániai magyar írószövetséget, de egyesek, köztük Kántor Lajos is, tartózkodtak, mivel a Román Írószövetség tagjaiként bizonyos előnyök megfosztásától féltek. Azt a javaslatot sem karolták föl, mely az erdélyi magyar írók évi marosvécsi találkozását szorgalmazta. A régi rendszer írógárdája képtelen volt megfiatalodni. Utólag ezeket a javaslatokat a fiatal, rendszerváltás utáni írónemzedék felemás módon, de megvalósította. Búcsúzáskor a Kemény-utódok átadták a maroshévízi Kemény János Alapítvány elnökének, nekem Kemény János írói hagyatékának egy részét, melyet a maroshévízi RMDSZ-székház egyik termében kialakított könyvespolcokon helyeztem el. Ennek az írói hagyatéknak mintegy felét, jegyzőkönyv hitelesítésével, Benedek Botond tanárkollégámmal, a maroshévízi Kemény János Elméleti Líceum tanulóinak kirándulásakor, eljuttattuk a marosvécsi Kemény János-emlékházba, a másik része a maroshévízi RMDSZ-székházban maradt, melynek kulcsát az akkori vezetőség birtokolta. Amikor az írói hagyaték másik felét is el akartuk juttatni Marosvécsre, egy újabb kirándulás alkalmával, a kirámolt székházteremben nem találtuk meg, és senki sem tudott beszámolni hollétéről. Szomorú székház, szomorú RMDSZ-vezetőség – bosszankodtam. Akkor fordítottam hátat ennek a helyi szervezetnek, melynek éveken át titkára voltam.
Komán János
