A mesélő második, végső hazatérése

Vári Attila-emlékest Marosvásárhelyen

Az anyaországi léthelyzetben is ízig-vérig marosvásárhelyinek maradó író, költő, filmrendező, a „legendás Súrlott Grádics képzeletbeli törzsasztalától” (Káli Király István: Vári Attila elsiratása, Népújság) nemrég eltávozott Vári Attila (fotón) végső hazatérése alkalmából tart emlékestet szeptember 27-én, pénteken 17 órától a Studium Hubban a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Fiókja és a Mentor Könyvek Kiadó. Az emlékidéző együttlét apropóján a főszervezővel, Káli Király Istvánnal beszélgettünk, akit felejthetetlen, mondhatni sorsdöntő pillanatok fűznek a néhai alkotóhoz. 

– Hogyan született meg az emlékest gondolata?

– A veszteség okozta sokkból valamennyire magához térve azzal a kérdéssel fordult hozzám Vári Attila családja, hogy hogyan lenne jobb megszervezni a temetést. Úgy gondoltam, hogy nagy valószínűséggel kevesen lennének jelen egy budapesti szertartáson, és mivel Ata amúgy is minden idegszálával, érzelmével ide kötődött, azt javasoltam, hogy helyezzük itt örök nyugalomra. A család ráhangolódott erre az elképzelésre, így rám hárult a búcsúztatás megszervezésének feladata. Úgy éreztem, hogy a temetési szertartás mellett méltó lenne egy megemlékezés magáról az íróról, költőről, filmrendezőről is. Megbeszéltem azokkal, akikről úgy gondoltam, hogy esetleg tudnának segíteni, hogy milyen módon oldhatnánk ezt meg. Kiválasztottam hat Vári Attila-verset és három prózai szöveget. A Román Televízió bukaresti magyar adásának főszerkesztője, Mosoni Emőke segítségével megkaptam a televízió archívumából néhány Vári Attila által készített, illetve vele készült filmet, és mindkét kategóriából kiválasztottam egyet: abban, amelyik vele készült, Csáky Zoltán a kérdező, abban pedig, amelyet ő készített, a szalontai Arany János Emlékmúzeumról van szó. A magyar adás személyzete digitalizálta ezeket a filmeket, így van lehetőségünk a bemutatásukra. Miholcsa Gyulával egyeztettem erről a programpontról. Berekméri Katalintól, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatójától a társulat művészeinek közreműködéséhez kértem segítséget. Kilyén Lászlóra eleve gondoltam, mellette Bokor Barna és Moldován Orsolya színművészek is elfogadták a felkérést. Egy 50-60 perces programra kell számítani a Bolyai téri Studium Hubban. A Studium-Prospero Alapítvány vezetősége őszinte együttműködési készségről tett tanúbizonyságot, ingyen bocsátotta rendelkezésünkre az első emeleti konferenciatermet, amely filmvetítésre is alkalmas. Meghatározott számú személynek küldtünk ki meghívott, de a hirdetések révén nyilvánvalóan mindenkinek szól a meghívás. Nagyon remélem, hogy vannak még olyan marosvásárhelyiek, akik emlékeznek Vári Attila írói munkásságára. 

– Beszéljünk kicsit erről is.

– Vári Attila 1982-ben döntött úgy, hogy kitelepedik Magyarországra. Ott gyakorlatilag a filmrendezői munkásságára összpontosított, és a karrierje úgymond fölfele ívelt. A Magyar Televízió Irodalmi és Kulturális Főosztályának főszerkesztője lett, ebben a minőségében kiváló képességekről tett tanúbizonyságot, csak aztán a szokásos módon „útban” volt, és ez az ő személyes meghasonulásához is vezetett. Az a néhány évnyi magyarországi lét elég volt ahhoz, hogy valamilyen szakadás következzen be közte és az erdélyi múltja között. Még a kilencvenes évek második felében a Mentor Kiadónál beszéltük, hogy esélyt kellene adni neki a megjelenésre, és meg is jelentettük a Kettőskereszt című novelláskötetét. Ezen felbuzdulva tért vissza az íráshoz. Az őszinte marosvásárhelyiségét előkapva, fantasztikus íráskészségét, mesélőkészségét, fantáziáját felhasználva egyre-másra „követte el” a jobbnál jobb szövegeket. A baj csak az volt, hogy a nyilvántartott és nagyra tartott Vári Attilát a kihagyott időszak miatt egy nemzedéknyi olvasó elfelejtette, illetve nem találkozott vele, és az újratalálkozás talán nem hozta meg neki azt a sikerélményt, amire méltán számíthatott volna. A Mentor Kiadó és a Mentor Könyvek Kiadó jóvoltából sikerült őt „visszahonosítani” Erdélybe az írásai révén. Mindig hű maradt Erdélyhez és a marosvásárhelyiségéhez, a művei által annyira jellemző egyénisége volt a városnak, hogy szinte róla lehetne példázni a megközelítését az itteni mindennapi életnek, a valósnak és az elképzeltnek.

A gondoskodás időkockái

– Elevenítsük fel újra (hiszen a Vári Attila elsiratása című, lapunkban megjelent írásában is szólt már erről) az Ön Vári Attilához fűződő személyes emlékeit is.

– Gyerekkorunk óta ismertük egymást. 1960-ban egy bukaresti iskolakirándulás alkalmával kiütött rajtam a mumpsz, így nem szállhattam le a vonatról, hogy megnézzem a szinajai Peleş-kastélyt. Ata, aki egy évvel volt idősebb nálam, de két osztállyal járt fölöttem, gondoskodó „pótapaként” egész nap velem maradt a vagonban. Ez a gondoskodás a későbbiekben megismétlődött. 1973 októberében összetalálkoztunk egy esős délutánon a főtéren, és beültünk beszélgetni a „Vagon”ba. Szó szót követett, Ata akkor tudta meg, hogy az írással is próbálkozom. Azt mondta, hogy szeretné elolvasni a szövegeket, amelyek édesanyámnál voltak, így eljött a régi házunkba, leült, és két óra alatt elolvasott mindent, amit addig írtam. Azután a hóna alá kapta a szövegeket, és kijelentette, hogy ezeket meg kell jelentetni. Egy jó fél év múlva, a következő év áprilisában szólt, hogy vár Hornyák József, az Utunk akkori prózarovat-szerkesztője. Együtt mentünk el Kolozsvárra, és már csak az volt a kérdés, hogy milyen írói nevet használjak, mert a Király István név foglalt volt. Mivel az ő édesanyja is székelykáli származású volt, mint az én édesapám, Hornyákkal kitalálták, hogy legyen a nevem Káli István, mert ez egyszerű és könnyen megjegyezhető. Így gyakorlatilag Vári Attila volt a névadóm, ő indított el ezen a pályán, és neki köszönhetem a megjelent 15 könyvemet, hiszen az ember akkor kap kedvet az íráshoz, amikor a lelombozódás állapotában helyet, teret adnak neki a megjelenéshez. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer könyvkiadóként meghálálhatom ezt a gyerekkori és ifjúkori gondoskodást, de úgy érzem, hogy nem kompenzálásként, hanem az ő értékeinek közkinccsé tétele szándékával vállaltuk fel az írásai kiadását. Akkor először, most másodszor hozzuk haza Atát, de most már végérvényesen. 

Zárógondolatként álljon itt néhány sor Vári Attila tollából, a Gálfalvi György 80. születésnapjára a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent Világlátó világszélen című emlékkönyvből.

„Azt szerettem volna, azt szeretném inkább, ha most azonnal találkozhatnánk a Cement-lapok szinte-szinte álló vizénél, leúszni együtt a gát tutajeresztő zsilipjéhez, nézni a hatalmas márnákat, csukákat, s belebámulva a lezúduló víz habzásának párájában fényeskedő szivárványba, arra gondolni, s ki is mondani, hogy mindenek ellenére, nyavalyáktól, kórtól és koroktól függetlenül, szép az élet.”