A mókamester lánya
2025-12-30 13:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Mónikától könnyű elkapni a derűt. Az év bármely szakában ülünk le beszélgetni, előbb-utóbb előkerül egy-két vicces történet, amin percekig tudunk nevetni, most azonban, évzáráshoz közeledve arra kértem, hogy ha lehet, kimondottan szilveszteri – vagy valamilyen módon az esztendő végéhez kapcsolódó – sztorikkal szórakoztasson. Biztos voltam benne, hogy ilyenekben is bővelkedik, és nem is csalódtam.
– Gyerekkoromban gyakran fordultak elő a családunkban kacagtató helyzetek, amiket aztán évtizedekig emlegettünk. Édesapám nagy mókamester volt, és egyszerűen nem tudta megállni, hogy mindegyre meg ne tréfálja anyut. Nem is csoda, hiszen édesanyám olyan „gyönyörűen” be tudott dőlni minden gondosan előkészített ijesztésnek, ugratásnak. Az egyik legsikeresebbnél 4-5 éves lehettem. Nem esküszöm meg, hogy éppen szilveszter napján történt, de abban biztos vagyok, hogy tél volt. Esti sétára készültünk a szüleimmel, és apu egy óvatlan pillanatban leterítette a gyéren megvilágított konyha padlójára a kinti öltözetem, a piros kezeslábast, föléje a kötött sapkám, legalulra pedig a szintén piros csizmámat, és intett, hogy maradjak csendben. Pár perc múlva a tőle megszokott lendülettel robogott ki a szobából édesanyám, egyenesen a ruhasziget felé.
– Vigyázz, rálépsz a leánkára – kiáltotta édesapám, persze úgy időzítve a figyelmeztetést, hogy már késő legyen. Sosem felejtem el anyu reakcióját, ahogy teljes életnagyságában szinte megállt a levegőben. Természetesen a sikoltás sem maradt el, miközben a másodperc töredékére félúton megállított mozdulat folytatódott, és a puha ruhahalmon célba ért. Egy kívülálló talán kíméletlenségnek érezhetett volna egy ilyen jelenetet, de aki közelebbről ismerte a mi sajátos mindennapjainkat, az tudta, hogy egészen másról van szó. A családtól távol eső munkahely – ahogy a szüleim nevezték: „detasálás”, azaz kihelyezés –, sokáig elnyúló betegség és megélhetési gondok is jutottak osztályrészül a szüleimnek Ceaușescu „aranykorában”, így kellett valami, ami kiemelje őket a hétköznapi ködből. Édesapám a sosem titkolt istenhitben és a humorban találta meg ezt az erőt, anyu pedig tökéletes társ volt ahhoz, hogy mindkettőt igazán ki- és megélhesse. De neki sem lehetett panaszra oka, hiszen minden apuféle ijesztést vigasztalás, babusgatás követett, így menetrendszerűen „happy end” lett a történet vége. Aztán voltak az apám találékonyságától független, spontán helyzetek is, az egyik ilyent éppen az év utolsó napján idézte elő tudtán kívül a halk szavú, csendes léptű anyai nagyapám. Apuval és nagymamámmal éppen a szilveszteresti tévéműsort néztük a fekete-fehér Diamant készüléken (sz. m. a nyolcvanas évek jól ismert televíziós márkája volt), anyu a konyhában a pult alól szerzett virslit főzte. A tágas, egyetlen szobánkból nyílt ez a sok vicces esetet látott, fürdőként is használt konyha, belőle pedig az angolvécé. Nagytatámnak éppen ott volt dolga, és szép csendben ki is ballagott oda anyu háta mögött. Édesanyám egészen belemerült a főzőcskézésbe, így nem vette észre nagytata bevonulását, de azt annál inkább, amikor az illemhely ajtaja újra kinyílt. A nagyszüleim magánházában – ahol rajtuk kívül csak én aludtam, anyuék rendszerint az albérletükben tértek nyugovóra, néhány ünnepi alkalom kivételével, amikor mind együtt éjszakáztunk – a több szomszéddal közös udvar miatt nemigen volt kulcsra zárva az utcára nyíló kapu, így bárki bejöhetett. Amikor az illemhelyünk ajtaja váratlanul kitárult, anyu egyből arra gondolt, hogy egy vadidegen van az otthonunkban, és ösztönösen megpróbált bemenekülni a biztonságos szobába, de, akár egy rémálomban, nem tudott haladni, egy helyben szökdécselt. Nagytatám, szegény, az ajtóra tapadva nézte a lánya megtébolyodására utaló produkciót, és az arcára szép lassan kiült a rémület. Talán ez volt a leghosszabb életű sztori, amit mindig elkacagtunk a szüleimmel és a nagyszüleimmel. Szerintem most, hogy előszedtem az emlékeim közül, ugyanúgy kuncognak rajta a csillagotthonukban. Meg azokon is, amikről már odafentről értesültek. Például azon, amikor kolozsvári egyetemistaként készültem hazajönni a karácsonyi vakációra, és utolsó percben huppantam fel a Marosvásárhelyre induló vonat utolsó szerelvényére, amit szépen le is kapcsoltak a járműről. Utastársakat keresve, a vagon első felére érve még integethettem a távolodó vonatnak. Emlékezetes volt az a stoppolással folytatódó téli este, főleg, hogy kocsonyává fagytam, mire végre felvett egy kamion. Mindig mindenki óva intett attól, hogy teherautóra szálljak fel, hiszen abban a magas fülkében „bármi megtörténhet”, de akkor nem igazán volt választásom. Eléggé megszeppenve lapítottam a roppant beszédes fiatal sofőr mellett, aki még üdítővel is megkínált – persze udvariasan nem kértem –, amikor pedig egy benzinkútnál közölte, hogy szeretne lezuhanyozni, egészen kővé dermedtem. Nyomatékosan megkért, hogy szálljak le vele, és fogadjam el a meghívását egy kávéra. Éreztem, hogy most már nem mondhatok nemet, és csak reménykedni tudtam, hogy ez nem egy horrortörténet kezdete. A forró innivaló kortyolgatása közben aztán elmagyarázta a jámbor fiatalember, hogy ő hosszú hónapokon át keresztül-kasul szeli az országot a rakományával, és kizárólag azért vesz fel stopposokat, mert szüksége van az emberi szóra a sok, némaságban átvezetett nap után. Egészen megkönnyebbültem, és ezután már úgy társalogtunk, mint az ősrégi cimborák, még a gyerekfejjel megélt kommunista idők „szépségeit” is megvitattuk. Ennél már csak az volt kellemesebb és megnyugtatóbb, amikor néhány órával később édesanyám elém tette a gőzölgő paszulylevest.
