Jókora politikai vihart kavart a napokban a Galacon tömbházba csapódó drón esete. Az ukrajnai háború kitörése óta nem ez az első, és aligha az utolsó ilyen eset, ezt a többiek sorából az emelte ki, hogy a becsapódás emberi sérülést okozott. Az azóta már nagyrészt lecsengett nyilatkozatviharban politikusok és szakértők egyaránt többször is szóvá tették, hogy az ügy egy NATO-tagállam elleni támadásként is értelmezhető. Ilyen összefüggésben már korábban is gyakran került szóba a kollektív védelem kérdése, amiről a NATO alapszerződésének 5. cikkelye rendelkezik. Arról már sokkal ritkábban esik szó, hogy ez mit is jelent a valóságban.
Az erre vonatkozó történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy nem sokat. A NATO-t a hidegháború első éveiben hozták létre a nyugati országokat érintő szovjet fenyegetés elleni védelmi szövetségként. Fennállásának több mint háromnegyed évszázada óta az alapszerződésének a kollektív védelemre vonatkozó 5. cikkelyét eddig egyetlenegyszer aktiválták. Ez 2001. szeptember 12-én történt, az Egyesült Államokat érő terrortámadások másnapján. A szövetség legnagyobb hatalma kért és kapott is segítséget a szövetségeseitől. Az is mond valamit, hogy az ezt követő, az amerikai narratíva szerinti terrorellenes háborúban a jenkik már kifejezetten elutasították a NATO részvételét az afganisztáni invázióban. A háború komoly részében rajtuk kívül néhány szövetséges vett részt, majd amikor a konfliktus lecsillapodott, a békefenntartó fázisban már átadták a NATO-nak az ezért felelős nemzetközi erő parancsnokságát.
Pedig lett volna még alkalom a kollektív védelemre vonatkozó cikkely alkalmazására, hogy mást ne említsünk, a félgőzzel még zajló mostani perzsa-öbölbeli konfliktus során Irán több rakétatámadást is indított Törökország ellen, amely a szövetség második legnagyobb hadsereggel rendelkező tagja. De a NATO valahogy soha nem kapkodja el a cselekvést. Úgy is mondhatjuk, annyira erős védelmi szövetség, hogy még egy önmaga elleni támadást is sikeresen vészelt át. Ez 1974-ben történt, amikor Cipruson két NATO-tagállam, Görögország és Törökország hadseregei estek egymásnak. A két, szövetségesből lett hadviselő fél kinetikusan lerendezte a vitás kérdéseit, felosztották a szigetet, majd visszatértek a szövetségesi asztalhoz, és az élet ment tovább.
Nem véletlenül. Mert ez lényegében egy politikai szövetség, amelyben a nagyhatalmi érdek diktál, és emellett szervezett felvevőpiacot biztosít az amerikai fegyveriparnak. A csapból is folyó elemzők szinte egyáltalán nem szoktak szóba hozni két finom részletet, amelyek ezt támasztják alá. Az egyik, hogy a szövetség alapokmányának az a bizonyos 5. cikkelye annyira tágan van megfogalmazva, hogy a kollektív fellépésbe bármi belefér, egy durcás nyilatkozattól egy teljes harci díszben kiállított páncéloshadosztály bevetéséig. A másik pedig, és ez kapcsolódik az elsőhöz, hogy a szövetségben a közös döntéshozatal konszenzusos alapon működik. Azaz ahhoz, hogy a NATO valahova egységesen fellépő katonai szövetségként egyenruhásokat küldjön, vagy visszapostázzon két drónt az orosz határon a galaciért válaszként, mind a 32 tagállamának az egyetértése szükséges. Szövetségként a NATO pontosan annyira harcias, mint a legkevesebb kockázatot vállalni hajlandó tagországa. Amíg az Atlanti-óceán túlpartjáról mást nem diktálnak.
