„A művészetet is, a huszárságot is a hagyomány szolgálataként fogom fel”

– vallja Miholcsa József szobrászművész

– Húsz éve elmúlt, hogy Marossárpatakra költöztél. Hogyan emlékszel vissza, milyen volt a találkozás a településsel? 

– Húsz évvel ezelőtt fiatalabb voltam és lelkesebb. Gyermekkori álmom valósult meg, nem szorultam többé a négy fal közé, udvarom és istállóm lett. Azt hiszem, akkor más világot éltünk, és az emberek is másak voltak. De ez nem csak Sárpatakra jellemző. Manapság mindenki a pénze után szalad, egyre jobban háttérbe szorul a közösségi élet. Sajnálom a régi, hagyományőrző világot. Egykor az Isten–haza–család–becsület volt mindenekelőtt. Ma a legtöbb ember elfordul Istentől, a haza a magasban, a családok egyre gyakrabban bomlanak szét, azonos neműek kötnek házasságot, a becsület pedig már csak a szótárban van meg.

– Remélem, nem bántad meg, hogy településünket választottad. Marossárpatak mindenképpen nagyot nyert a te ideköltözéseddel, történelmi szoborpark létesült a községközpontban… 

– Erről Porkoláb Levente sáromberki lelkész szavai jutnak eszembe. Amikor 2017-ben a haranglábat avattuk, arról beszélt, hogy a magyarság napjainkban olyan, mint az oázisok a sivatagban. „Környékünkön az oázisok kialakításában, létrehozásában fontos szerepet játszott Miholcsa József szobrászművész” – mondta. Úgy éreztem, ez volt az egyik legnagyobb dicséret, elismerés, amit életemben kaptam. Szóval, nem bántam meg, bár néha az az érzésem, hogy egy kicsit magamra maradtam. Kezdetben nagyobb volt a lelkesedés körülöttem, aztán sokan más helyen találták meg a hagyományőrzés szolgálatát. Áldom a sorsot, szerencsésnek tartom magam, mert régóta nincs főnököm és beosztottam sem. Kívül vagyok minden rendszeren, a magam ura lehetek. Talán ezért látok másként sok mindent…

– Hogyan lesz valakiből művész? Emlékszel még az első kiállításodra? 

– Nagyon szerettem a természetet és az állatokat, állatorvosnak készültem. Tanulás közben ébredtem rá, hogy az állat mozgását és alkatát, nem pedig a latin elnevezését kedvelem. Érdekes, három fiam biológiát végzett, egyelőre csak egyik választotta a művészetet. Az első kiállításom 1978-ban volt Marosvásárhelyen, az Apolló termében, de akkor már voltak szobraim az állatkertben és a mezőgazdasági iskolában. 

– Legnagyobb munkád talán mégsem a sárpataki szoborpark, hanem a korondi Erős várunk az anyanyelv című monumentális alkotás…

– A művészi tevékenységem kétirányú, faragásokat és kőszobrokat ölel fel. Az első a Júlia szépleány című munkámban – Korondon, a Páll Lajos-kultúrház oldalán –, a második a Babba Mária – marossárpataki szoborparkbeli – szoborban csúcsosodik ki. Aztán ott van a Korond főutcáján található Erős várunk az anyanyelv című térkompozíció, amely harminc, alumíniumba öntött jeles magyar író és költő másával, szokatlan kialakításával a magyarság állapotát, nyelvünk csiszolódását szimbolizálja. 

– Milyen alkotásaid születtek az elmúlt évben? 

– Befejeztem a kolozsvári domborműveket és körplasztikát. A 25. erdőcsinádi tánctábor szervezőinek felkérésére elkészítettem a „csinádi táncospárt”, a csejdi apácakolostorba egy másfél méteres Szent Teréz-szobrot. 

– Mennyit szoktál dolgozni, alkotni átlagban egy nap? Mivel töltöd a szabadidődet? 

– Már nem bírom úgy az iramot, mint régen. Koós András tanárom figyelmeztetett a főiskolán: négy óránál többet nem lehet alkotómunkát végezni. Akkor nem igazán vettük komolyan az intését, fiatalon gyorsan és sokat dolgoztam, aztán 50 éves kor után kezdett csökkenni a teljesítményem. Rájöttem, hogy vannak ösztönös művészek, nekik hamarabb kimerül az alkotókedvük, aztán vannak a tudatos művészek, akik hosszabb ideig tudnak dolgozni. Én a második kategóriába sorolom magam, még mindig tele vagyok tervekkel, ötletekkel. A művészetet is, a huszárságot is szolgálatnak fogom fel, és ameddig tudok, bírok alkotni, szolgálni akarom hagyományainkat. Szabadidőmben olvasok, tévét nézek. Főleg történelmet olvasok, s gyakran előveszem kedvenc könyveimet. Most éppen Orbán Dezső A székely gesta című művét olvasom, de Fülöp Tibor Zoltán A szabadságharc hagyományőrző serege c. könyvét lapozgattam ma délelőtt. A tévében elsősorban természeti filmeket nézek, de a krimiket is kedvelem.

– Meg lehet élni napjainkban csak a szobrászatból?

– Amire én feltettem az életemet, az olyan, mint a buborék. Élettartama bizonytalan. Pályám kezdetekor elsősorban a külföldre kitelepedni készülők kerestek meg, s vásárolták meg alkotásaimat. Pénzben nem szűkölködtem. Most úgy érzem, nem értékelik eléggé a művészek munkáját. Nem ülök tétlenül, vannak rendeléseim is, de a feleségem keresete és hozzáállása nélkül nem lenne a család anyagi biztonságban. Sosem felejtem el, egy művésztáborban egyik kolléga a következő kérdést szegezte nekem: te vagy az, aki meg tudsz élni a művészetből?

– Hogyan született meg az ötlet, hogy Marossárpatakon hagyományőrző huszárcsapatot szervezz? 

– Én már Háromszéken, a dálnoki ménesben is huszárkodtam, ami felejthetetlen élmény volt számomra. Sárpatakon egy ideig hiányérzetem volt, mert nagyon szeretem a lovakat. Utánanéztem az itteni huszárság történetének, a huszárhagyományoknak, aztán megalapítottam a 15. Mátyás-huszárcsapatot. Azóta Erdélyben 60-70 Mátyás-huszárt avattunk, amire igencsak büszke vagyok. Örülök annak, hogy csapatunkban még mindig van, aki szolgálatként fogja fel a huszárságot. Továbbá lélekemelő és szívmelengető számomra, hogy Erdélyben egyre több huszárcsapat alakul, s ezeket helyi politikusok is támogatják. Tamás Sándor tanácselnök lóháton vonult végig Kézdivásárhely főterén, Marosvásárhelyről pedig kitiltották a huszárokat. 

– Milyen gyakran ülsz lóra? Csak hagyományőrző rendezvényeken nyergelsz fel? 

– Még mindig gyakran kilovagolok a falu határába. Mikor ideköltöztem, előfordult, hogy nyolc-tíz baráttal, ismerőssel mentünk ki lovagolni. Ma nem kapok társat, sajnálom itthon hagyni a másik lovat, így egyiket kötőszáron viszem magammal, ha valamelyik fiam nem jön velem. Igaz, a környéken elszaporodtak a lovasiskolák – úgy érzem, valahol közöm van hozzájuk –, és én még egy ideig lóra tudok ülni.

– Figyelemmel kíséred a politikai eseményeket, a magyarság ellen irányuló intézkedéseket? Mi az, ami az utóbbi időben a legjobban felbosszantott? 

– Engem a politikai események már nem tudnak felbosszantani. A szemléletem szerint a francia forradalommal elkezdődött a világ újrarendeződése. A bankárok folyamatosan rátették a kezüket a világra, háborúkat robbantottak ki, a kezükben van a pénz, akkor csinálnak inflációt, amikor akarnak. Az újságok, a rádió, a tévé azt közlik, azt a hírt adják, ami nekik kell. Ezek a bankárok döntötték el Trianont is, Magyarországot szét kellett szedni, mert önálló állam volt… Ezek mozgatják az államok politikáját, az államfőket, a politikusokat. Az utóbbiak jól élnek, nagy pénzeket zsebelnek be, de bábuk. Az erdélyi politikusokról pedig a következő a véleményem: mi bízunk bennük, megválasztjuk őket, s lemennek Bukarestbe. Ott más világ van. Nekik a nagy fizetésért cserébe valamit tenni kell a román állam érdekében is, ez pedig sokszor a magyar kisebbség ellen történik. Aztán hazajönnek, verik a mellüket, hogy milyen nagy magyarok, de a magyar jellemtől a kétkulacsosság távol áll, legalábbis véleményem szerint. 

– A kő mellett egy másik anyagból is dolgozol, faragsz. Alkotásaid egyediek, a székely kapuk díszítőmotívumai mellett az ősi magyar hitvilágból átvett motívumokat fedezhetjük fel bennük. Le szoktad először rajzolni a tervezett alkotást, vagy munka közben születnek az ötletek? 

– Megkedveltem a fát is. A faragás gyönyörű munka, nem lehet betelni vele. Készítek vázlatokat, de a végleges döntést a fa formája, erezetei adják, sokszor a mondanivaló és a kifejezés tömörebb szolgálatát sugallják.

– Min dolgozol? 

– Egy csellós lányt faragok fából, egy domborművet készítek Feltámadó Jézus címmel a népi hagyományok keretébe helyezve; Csokfalvára egy háborús emlékmű makettjét készítettem el, s a bágyoni huszárok kérésének próbálok eleget tenni, egy emblémát tervezek nekik. Az anyaországban is van munkára kilátás, amire büszke is vagyok, csak legyen értelme, s legyen még erőm, kedvem, hitem és ihletem.