A művészpap zenéje (1.)

Amikor a címben olvassák a pap szót, bizonyára többen egy kolostorba visszavonult, csendben művészettel foglalkozó, áhítatos embert képzelnek el. Ezzel ellentétben egy Verne-regénybe illő történet bontakozik ki a kíváncsi olvasók előtt.

Alexandre-Auguste Robineau egy festőművész fiaként született Párizsban 1747. április 23-án. Édesapja mellett sajátította el a festészet legtitkoltabb technikáit. Ugyanakkor zenét is tanult. Szülei és tanárai legnagyobb örömére a zenei tehetsége szintén kiemelkedő volt. A hegedűvel ugyanolyan jól bánt, mint az ecsettel. Hétéves korában a Sainte-Chapelle kórusába küldték. Énekhangja is magára vonta környezetének a figyelmét. Egykettőre ő lett a kórus legjobb énekese. Ugyanakkor az iskolában is kitűnő tanulóként dicsérték.

A kórusban való éneklés mellett egyházi tanulmányokat is folytatott. Mielőtt továbbtanulása érdekében kilépett volna a kórusból, belépett a klérusba. A zene azonban arra figyelmeztette, hogy ha nem tanul tovább, csak tehetséges amatőr marad. 1762-től kezdődően, hogy zeneileg is magasan képezze magát, Nápolyba utazott édesanyjával, ahol a Conservatorio di Santa Maria di Loreto diákja lett. Robineaut is ugyanaz a világhírű hegedűművész tanította zeneszerzésre és a hangszer titkaira, aki a híres vívóbajnokot, Joseph Bologne, Chevalier de Saint-George-ot is oktatta.

Hegedűművészként Nápolyban elsöprő sikereket aratott, és hamarosan Lollinelli művésznéven emlegették. 

Itália különös világa beszippantotta a fiatal Robineaut, és bár pap volt, nem kerülhette el a szerelem viharát. Ekkor kezdődött életének legemlékezetesebb kalandja. Híres művészként bizonyára egy nem mindennapi szépség varázsolta el. A fiatal művész pedig – valószínűleg zárójelbe tette papi státuszát – hódolt a fiatalság legcsodásabb érzésének.

Robineau zenésztársaival, édesanyjával és a lánnyal gyakran sétálgattak Nápoly utcáin, amikor az egyik alkalommal kalózok támadtak rájuk. Az algériai rablóbanda elrabolta a lányt. Robineau a hölgy kiszabadítására sietett. A kalózok már csónakjukba emelték a lányt. Robineau utánuk úszott, elkapott egy kötelet a csónakon, de a martalócok sem voltak kezdők, néhány evezőcsapással úgy fejbe kólintották a hegedűművészt, hogy az holtan lebegett a víz felszínén. A kétségbeesett édesanyja addig könyörgött a zenészeknek, míg azok egy másik csónakkal partra hozták az élettelenül testet. Mint később kiderült, inkább azért vállalkoztak erre a cselekedetre, hogy Robineau drága ruháit megszerezzék. Csakhogy amikor partot értek, észrevették, hogy zenésztársuk még lélegzik. Egy halászkunyhóba vitték, ahol sikeresen újraélesztették.

Amikor Robineau magához tért, megtudta a szörnyű valóságot: szerelmét végképp elvesztette. A bánat és a súlyos sérülések miatt eszméletét vesztette, és halottnak nyilvánították. Alexandre-Auguste Robineaut a konzervatórium templomában ravatalozták fel. Körülötte zenésztársai énekelték a vecsernyét, hogy másnap utolsó útjára kísérjék. Szertartás után a templomőr maradt a ravatal közelében, aki a még lobogó fáklyákra ügyelt. Egyszerre csak a halottnak vélt művész magához tért, és megmozdult. Mivel kezeit és lábait összekötözték, nehézkesen tudott leszállni a ravatalról, és a fáklyák közé zuhant. Az őr megijedt ugyan, de kimentette az égő fáklyák közül, majd értesítette Robineau barátait. Azok átsegítették a templom refektóriumába, ahol megígértette a megrémült zenészekkel, hogy csakis akkor temetik el, ha már bizonyosan meghalt.

Felépülése után Robineau úgy döntött, visszatér Párizsba. Útközben Rómában elidőzött, hogy az ottani zenészektől is elsajátítson valamit, ugyanakkor az antik művészetek iránt is érdeklődött. Hírneve kapcsán találkozott XIV. Kelemen pápával is, aki megígérte, hogy előlépteti az egyházi ranglétrán. A művész azonban nem élt a lehetőséggel, hanem három évnyi római tanulást követően 1767-ben visszatért Párizsba.

Szülővárosában zenészként és festőként is ugyanolyan sikereket aratott. Amilyen kalandosan kezdődött az élete, ugyanúgy folytatódott. Mivel két művészetnek hódolt, folyamatosan kapcsolatban állt több ország elit polgárával.

1772-ben megházasodott – ezzel végképp szakított papi múltjával.

1775-ben a monarchiával való szimpatizálása miatt halálra ítélték. Sikerült azonban megszöknie, és egy időre eltűnnie szem elől. Többen úgy vélték, hogy látták meghalni. Egyesek azt állították, lánccal megkötözve dobták a tengerbe, mások meg lefejezését emlegették. A valóságban Spanyolországban várta, hogy hazájában csituljanak a kedélyek.

(Folytatjuk)