Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ha valakiről azt mondják, negyvenarcú, az már sokkal jobb, mintha kétszínű lenne. Ennek az embernek érdekes módon névből is elég hosszú adatott: Louis Germain David de Funès de Galarza.
Louis de Funès élete sikerét a zenének köszönhette. Zenészként is legalább annyira rendkívüli volt, mint színészként. Élete nem kikövezett álomúton indult, melyen könnyedén végigsétál az ember. 1914-ben született a Courbevoie nevű francia kisvárosban. A különleges képességű gyerek végül a párizsi Condorcet líceum véndiákjaként érettségizett. Kivételes nyelvtehetség volt, ugyanis spanyolul, franciául és angolul is tökéletesen beszélt. Az iskolában felfigyeltek rajztehetségére, és többször bebizonyította, hogy a zongora is engedelmes jószág a keze alatt.
Színésznek tanult, de egy év után abbahagyta a tanulmányait. Hogy fenntartsa magát, Párizs éjszakai életének egyik zongoristája lett. Elképesztően játszott a hangszeren – és mindent kívülről. Sosem használt kottát. Mint később kiderült, nem is ismerte a hangjegyeket. De ez mit sem számított. Mindig úgy és azt játszott, amit a közönsége kívánt.
A második világháború idején mégiscsak rászánta magát, hogy egy zeneiskolában tanuljon. Az iskola titkárnőjét megismerve megváltozott az élete, mert Jeanne Barthelémy de Maupassant hamarosan Louis de Funès második felesége lett. Jeanne Barthelémy de Maupassant mindig megbabonázva hallgatta Louis de Funès játékát, és azt mondta, Louis de Funès úgy játssza a dzsesszt, mint egy isten.
Louis de Funès a színjátszás terén nem mert próbálkozni. Mindig azt mondogatta, hogy úgysem vesznek fel egy alacsony, sovány és kopasz színészt sehová. Továbbra is zongorázott. A különböző szórakozóhelyeken sokféle emberrel találkozott. Egy interjúban elmesélte, hogy a párizsi bárokban furcsa dolgok történnek. Ha valakit elvakított az indulat, és üvöltözni kezdett, a zongorista azonnal megadta a hangnemet, és biztató vagy épp nyugtató hangulatú zenét játszott – alkalmazkodva a helyzethez. De ha túl hamar és unalmasan ért véget a viszály, akkor a zongora igyekezett némi disszonanciával újra lángra lobbantani a kakaskodást.
A bárok világa kemény iskolának számított Louis de Funès életében. Ott megtanulta, hogy félre kell tenni a fáradtságot, ha meg akar élni az ember. Az is megesett, hogy a Club de Paris-ban délután fél öttől hajnali fél ötig megállás nélkül kellett játszania. Fárasztó élet volt, de megtanult szórakozni és szórakoztatni. Ha kellett, zongorázás közben történeteket mesélt, ami iszonyatosan nehéz dolog – aki próbálta már, csak az tudja –, de ha a helyzet úgy kívánta, akkor különleges vigyorral vagy fintorral szórakoztatta közönségét.
1944-ben egy csapásra megváltozott az élete. Találkozott egykori iskolatársával, Daniel Gélinnel, aki egy színdarabhoz olyan zongoristát keresett, akinek sajátos személyisége van. Ezzel elkezdődött Louis de Funès színészi karrierje. Előbb kisebb szerepeket kapott, de néhány év alatt rájöttek, hogy számára az aprócska szerepek is főszereppé alakulnak.
1966-ban már úgy beszéltek róla, mint a francia színjátszás óriásáról. Ekkor az Egy kis kiruccanás (La Grande Vadrouille) című film forgatásán együtt szerepelt Bourvillel, a színjátszás másik titánjával. Louis de Funès itt már karmestert alakított. Azt hihetnénk, hogy amolyan felületes kalimpálásból állt ez a játék. Louis de Funès három hónapig dolgozott ezen a szerepen, hogy a lehető legpontosabban vezényelhessen. Amikor felvették a jeleneteket, a zenekar zenészei tiszta szívből megtapsolták a precíz munkát – minden mozdulata, minden gesztusa természetes és hiteles volt. Nem véletlenül mondták róla, hogy ő egy perc alatt negyven arcot tud váltani. Úgy vezényelt, hogy értette is, amit vezényel, és amit értett, azt továbbítani tudta a zenészeknek. Georges Auric zeneszerző kiemelte, hogy Louis de Funès „őrült” ritmusérzékkel rendelkezett, nem lehetett számára teher ez a szerep.
Louis de Funès élete végéig százharmincnál több filmben és száznál több színdarabban szerepelt, köztük a széles körben ismert csendőrös és Fantomas-filmekben.
Idős korában feleségével annak örökségében, Château de Clermont-ban lakott. A kastélykertben rózsatermesztéssel és nemesítéssel is foglalkozott, róla több rózsát is Louis de Funès-rózsának neveztek el.
Utolsó éveiben már orvosi felügyelet mellett vállalhatott szerepeket. Egész élete arról szólt, hogy megnevettesse az embereket – az egész emberiséget. Különös, hogy ezt a hivatást a zongora segítségével tudta valóra váltani. Azt is mondhatnánk, hogy zene nélkül sosem lett volna ismert színész.
1983. január 27-én vége szakadt a nevetésnek. Louis de Funès-t egy szívinfarktus örökre elbúcsúztatta a zongorától, a nevettetéstől. Talán a rózsák voltak a legőszintébbek: valahányszor nyílnak, mindig tisztán, őszintén mutatják meg e nagy ember lelkét.