A népének történelmi, néprajzi emlékművet állító Orbán Balázs

(1830. február 3. – 1890. április 19.)

 „A nemzetek életképességét és hatalmát ma már nem annyira a nyers erő, nem is a hősiesség, hanem a népek műveltségi foka és szellemi fejlettsége szabja meg.”

Orbán Balázs

Orbán Balázs történetíró, néprajztudós, földrajzi utazó, útleíró, fotóművész, országgyűlési képviselő, a MTA levelező tagja 131 éve, 1890. április 19-én Budapesten szenderült örök álomra.

Történelmünk csak az ősök kultuszán keresztül válik közismertté, örökkévalóvá. Ezért fontosnak tartom az útjukat, helyüket kereső fiataloknak magyarságismeretet gyarapító írásokat adni a kezébe.

A magyar, valamint a székely-magyar nép tudatában és emlékezetében Orbán Balázs feledhetetlen alkotó szellemként él tovább. Tehetségének, nagyra feszülő alkotó lendületének többszólamúsága jellemzi egész munkásságát… A nemzetszolgálat kötelességének szentsége vezérelte. Létformája a nemzeti jogainkért való küzdelem volt!

Kortársa, Kemény Zsigmond példaadó áldozatkészsége miatt „a leghűségesebb magyar”-nak nevezte, az utókor pedig „a legnagyobb székely”-nek. 

Közismert Orbán Balázs credója: „Előttem a népszabadság a legnagyobb szentség!” Ősi jogaink és örökségünk védelmének érdekében az „építők” hitével, határozottságával dolgozott. Élő szóban és írásaiban küzdött az igazság szellemének életben tartásáért és népe számára egy jobb, élhetőbb jövő felépítéséért. Buzdította kortársait, bátorította képviselő-társait – a Nemzeti Párt baloldali frakciójának „zászlósaként” – nemzeti ellenállásra az Osztrák–Magyar Monarchia né-pünk jogait korlátozó intézkedései ellen. Nemzete megdicsőülésének ügye sarkallta haza- és nemzetszeretettől fűtött országgyűlési beszédeit. 1867 után megváltozott a korszellem s némileg a politikai konstelláció, de ő a dualizmus korában is konokul kitartott nemzeti romantikus elvi-érzelmi állásfoglalása, politikai ideológiája mellett. Kitartóan harcolt elveiért, céljaiért. Egész életművére jellemző az alkotó akarat és állhatatos munka összefonódása. 

Az írásnak, legyen az bármilyen műfajú, társadalmi funkcióját helyezte előtérbe. Országgyűlési beszédeiben gyakran hangoztatta a Parlament pulpitusáról a magyar szabadságharc bukása után elorzott nemzeti jogaink és „szent reformtörekvéseink” elismerésének szükségességét. Beszédeiből elvi és érzelmi állásfoglalásának túlfűtöttsége áradt, hiszen lelkében visszhangzottak nemzettársainak panaszai. Követelte, hogy az osztrák globalizációs törekvésekkel szembe kell állítani egy magasabb magyar szellemi kultúrát, melyet minden faluban magyar iskolák létesítésével és a magyar nyelv használatának általánossá tételével kell kezdeni, valamint szorgalmazta az önépítkezés jogát.

Orbán Balázs családtörténete

Rendkívül romantikus családtörténeti események előzték meg születését, és az ő életútja is kalandregénybe illő.

A Székelyudvarhelytől 6 km-re elterülő Lengyelfalván született régi székely nemesi családban. Apja, báró Orbán János huszárkapitány a napóleoni csatákból hazatérve, a birtokon, lánytestvérei társaságában találja a Kassán tanult, Isztambulból származó gyönyörű felvidéki árva lányt, Knechtel Foresti Eugéniát, aki náluk élt, de már sok éve semmit sem tudott szüleiről. (Szüleivel: felvidéki mérnökként Törökországban dolgozó magyar édesapjával és olasz–görög származású dúsgazdag édesanyjával régen Isztambulban éltek. A kassai leányintézetben együtt tanuló Orbán lányok édesanyja, gr. Dessewffy Klára sajnálatból befogadta őt.) Az ismerkedésből szerelem lett, majd házasság. Ebből a házasságból születik 1829. február 3-án báró Orbán Balázs. Nem várt szerencse érte a fiatal Orbán családot, amikor sokévi kutatás után az Isztambulban élő nagymama az osztrák követség nyomozása alapján megtudta eltűnt leánya lakcímét, és veszélyes kalandok után, ajándékokkal megrakodva megérkezett Lengyelfalvára. A család öröme leírhatatlan volt! Akkor derült ki, hogy a szeretett apa, miután lányát a kassai tanintézetben elhelyezte – feleségének meglepetésül szánta – visszaindult Isztambulba, hogy feleségét meggyőzze szándékáról, azaz magyar földre való áttelepedésükről. Sajnos útközben hajótörést szenvedett, haláláról hosszú évekig a feleség meg leánya semmit sem tudott. A keserves, hosszú évek után, az egymásra találás boldogságában éltek együtt, anya és leánya a cseperedő unokákkal. Honvágytól gyötörve és attól a vágytól vezérelve, hogy egyetlen gyermeke és annak családja számára gondtalan, jó életet biztosítson, visszautazott Isztambulba. Megtalált családja számára kényelmes, csodálatos palotát építtetett. Négy év múlva a jó hírrel visszatért Lengyelfalvára, és kérte, biztatta lányát, vejét az áttelepülésre.

Végre 1846 tavaszán, amikor a mi hősünk betöltötte 17. életévét, útnak indultak Isztambul felé. A szerető nagymama előre utazott Isztambulba, hogy ott ünnepélyesen fogadja családját.

Iskolai tanulmányai, ifjúkora

Orbán Balázs a székelyudvarhelyi római katolikus gimnáziumban kezdte, majd a református kollégiumban végezte a felsőbb osztályokat, azaz itt végezte az I-II. bölcsészeti classisokat, de az utazás miatt 1846 áprilisában iskolai tanulmányait kénytelen volt félbeszakítani. Különösen felkeltette érdeklődését az emberi civilizáció kérdése. Azok voltak kedvenc órái, melyeken a mesés Kelet kultúrájáról hallott. Legjobb barátjával, Dózsa Dániellel már akkor elhatározták, hogy majd egyszer beutazzák az ókori világ fontosabb helyszíneit: Görögországot és Kis-Ázsiát, a kultúra bölcsőit.

Gyermek- és ifjúkorában apja nagy gondot fordított, hogy nemesifjúhoz méltóan megtanulja a kardforgatás művészetét, valamint a lovaglást. Édesanyja bevezette a tehetséges fiút a görög és olasz nyelv rejtelmeibe is. Rendkívül jó nyelvérzéke volt. 

Gyermekkora óta nagyon kedvelte a természetet, szorgalmasan járta szülőfaluja határát. Csodálta a fákat, növényeket, állatokat. Barátaival az Orbán-birtokon túli, távolabbi vidékeket is bebarangolta, belovagolta. Szóba elegyedett az egyszerű emberekkel, akiknek csodálta dalait, meséit, leginkább hősi erőfeszítéseit az életfenntartáshoz szükséges javak előteremtéséért.

Távollétében, külföldi útjai során gyakran felidézte a „zöld fák bársonyába foglalt kis falut, Lengyelfalvát” és a székelyföldi tájak szépségét. Szülőföldszeretete már ifjúkorában mélyen lelkébe ivódott. Ezért, bár kíváncsi érdeklődéssel, kalandra vágyón, de fájó nosztalgiával hagyta el hőn szeretett szülőföldjét és barátait, remélve, hogy 2-3 év múltán viszontláthatja őket. De nem így történt! 12 év múltán, már 29 éves, meglett férfi korában térhetett haza.

Orbán Balázs 12 éves külföldi tapasztalatai, autodidakta tanulmányai

1846 május első hetében Galacon a hajóba szálláskor értesültek, hogy az őket oly nagyon váró nagymama május 1-jén betegségben elhunyt. Megérkezésük után szembesültek a fájó valósággal: mesés vagyonának, ingóságainak, sőt ingatlanjainak nagy részét a  mohamedán egyház elkobozta, és az emberek széthordták. 12 évig pereskedtek visszaszerzésükért, de csak kis részét sikerült visszaszerezniük.

Az ifjú Balázs számára az ott töltött időszak nemcsak 12 évi hontalanságot, de egyben hasznos külföldi tanulmányokat is jelentett. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a fiú természetes intelligenciája alapján, a puszta önképzés útján a sokoldalú tudományos műveltségnek olyan magaslatára küzdötte fel magát, hogy számtalan képzett kortársát túlszárnyalta. Autodidakta volt, és poliglott lett: hét nyelven beszélt. Még arabul is megtanult rövid idő alatt. És ezt is tudatosan tette, hiszen ifjúkori álmát követve beutazta Szíriát, Libanont, Palesztinát, Egyiptomot és Arábiát, néha szinte embertelen körülmények közepette, sőt életveszélyben is volt. Mindent megnézett és feljegyzett naplójába.  Egyéves útja alatt beutazta a Közel-Kelet legvonzóbb történelmi-kulturális tájait és a Szentföld bibliai zarándokhelyeit, tapasztalatait Kolozsváron jelentette meg hat kötetben 1861-ben. Az I. kötet 167. oldalán ezt írja: „Nálam természetes érzet volt egy szép tájban, egy nagyszerű természeti jelenetben mindig találni valamit, ami honomra emlékeztetett, ami visszaragadá gondolataimat annak távoli bércire, s ilyenkor érzém a távollal mindig nagyobbodó honvágy kínjait.”

Ezt követően Görögország ősi kultúrájának és nevezetességeinek számbavételére indult. 1848 végén Athénban egy újságból értesült a magyar szabadságharc eseményeiről. Sietve visszatért Isztambulba, saját költségén szabad csapatot szervezett, és bizonyos katonai kiképzés után hazaindult harcosai élén Erdélybe. Azonban Vidinben értesült a világosi fegyverletételről. Visszatért Törökországba, és kis idő múlva a török szultán befogadta országába a magyar menekülteket: Kossuthot és kíséretét. Az oda menekült magyar szabadságharcosoknak Orbán Balázs hathatós segítséget nyújtott. 1849–52 között az emigránsoknak szállást biztosított, kaszinót, találkozóhelyet létesített számukra. Kossuthtal szinte napi kapcsolatban volt, de 1851 szeptemberében Kossuthot egy amerikai gőzös Angliába vitte – ahol hősként ünnepelték –, majd decemberben az Amerikai Egyesült Államokba, ott is hivatalos ünneplésben részesítették. Hét hónapos körútja után, 1852-ben Kossuth visszatért Angliába, és ott élt családjával 1861-ig, amikor Torinóba (Itália) telepedett át.

(Folytatjuk)