2026. március 24., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

A torzonborz férfi múlt pénteken valósággal beragyogta a lakótelepi piac esti szürkeségét. Olyan volt az arca, mint az elköszönő napé, és ezúttal nem kizárólag a közeli bárban elkortyolgatott olcsó sör és fél deci miatt. A tenyerébe gömbölyödő, sárgásbarna kicsi élet festette örömpirosra a férfi tétova vonásait, egy szelíd kutyakölyök, amelyet olyan gyengéden tartott, mintha a tulajdon lelke lett volna. Egy akadozó nyelvű cimbora szegődött mellé a következő pillanatban, követte az árusok alvó asztalsorai között, aztán amikor utolérte, kiadta a bizonytalan, kérdéssel megtoldott utasítást: „állj már meg, te, hova a fenébe rohansz?” Tréfásan bokszolt is párat a kutyus felé, de az apróság a füle botját sem mozdította. Talán érezte, tudta, hogy a pártfogójával sorsközösséget viselő idegen nem fogja bántani, csak vagánykodni akar egy kicsit.

– Viszem haza – húzta ki magát a kipirult arcú férfi. – Huszonöt lejt adtam érte egy purdénak, nem bírtam nézni, ahogy gyámbássza. Nehezen állt kötélnek a gyerek, de aztán csak megcsapta a pénz szaga, úgyhogy Gömböc most már az enyém. Nálam jó dolga lesz.

– Hogy, te? – húzta el a száját a másik. Nem érzékeltem bírálatot vagy iróniát a mosolyában, inkább valami önmagára visszatükröződő szánalom bujkált benne. – Hát neked sincs hol lakni.

– A nővéremnél elleszünk, ő nagy állatbolond – adta tudtára a kiskutya gazdája. – Múltkor is mondta, hogy ha nem iszom, nála ellehetek, úgysincs senkije. Ő nem olyan, mint anyád, aki a múltkor is kirakott tőletek.

– S azt hiszed, meg tudod állni? – váltott most már kétkedőre a jó barát. – Eddig még minden nap „aláírtad a kondikát” a törzshelyünkön (ennél a pontnál a kocsma neve is elhangzott, de azt nem áll módomban leírni). 

– Ezután majd ritkábban fogom – jelentette ki a torzonborz, és megsimogatta a bundás fejecskét. – Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, miért kell a napi szíverősítő. De ha Gömböc velem van, anélkül is kibogozom az életet.

– Vagy ki tudja. Majd jön egy csaj, és kezdődik minden elölről – legyintett a másik. – Ahogy Enikővel is volt.   

– Nincs mi elölről kezdődjön, apukám. 

A lakás, amit anyám rám hagyott, már elment egy asszony miatt, nem lesz még egy házam, amit egy fehérnép miatt elveszíthessek. 

– Én akkor is figyelmeztettelek, hogy ne menj bele abba a kölcsönbe. Így volt, vagy nem? – heveskedett a cimbora.

– Így volt, így volt. Tudod, hogy sokáig nemet mondtam, de amikor válással kezdett fenyegetőzni, meg azzal, hogy a gyereket is magával viszi, ha elköltözik, megijedtem. Gyenge voltam, na, ez van, másokkal is megtörténik – vonta meg a vállát a csapzott hajú férfi.

– S a végén úgyis bekövetkezett, amit ígért. Pedig hogy kértelek, hogy ne kockáztasd a fedelet a fejed fölül. Egy nő sem érdemel ekkora áldozatot.

– Jól van, barát, el akarom érni az utolsó buszt. Gömböcnek melegre van szüksége – indult tovább határozott léptekkel a kutyás. Szerzeménye kicsit tényleg vaszkalódott, mintha fázni kezdene, jobbnak látta hát, ha siet.

Ismeretlenül is szurkoltam neki, hogy a testvére befogadja a pártfogoltjával együtt. Meg azért is, hogy be tudja tartani, amit a kiskutyáért önmagának megígért. Ebből a szemszögből nézve talán nem téves fordítottan értelmezni a szerepeket, hiszen a piros arcú, torzonborz férfinak legalább akkora szüksége lehetett egy megmentőre, mint a karjai közt szuszogó, bundás apróságnak. Ebben a felállásban, azt hiszem, sokkal inkább utóbbi volt a pártfogó.

Az elkövetkező estéken tudatosan kerültem a piac környékét. Nem akartam meggyőződni arról, hogy a torzonborz ivócimborájának volt igaza. A mai napig bízom abban, hogy tévedett.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató