2024. november 22., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Nem tehetek róla, nekem ez jut eszembe:

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,

Vagy hogy rövidlátó

Már öregkorától,

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…

Így sem igen sokat lát a pusztaságon.

Neked nem? 

Ha kilépsz hétvégén a vásárhelyi főtérre, nyüzsgést várnál és víg életet. Teraszokon üldögélnek a régi barátok, és beszélgetnek, kávéznak. Fűthető, megvilágított teraszokon, melyek olyanok, mint az akvárium, melyben az élet pezseg, habzik, gyöngyözik. Kint lehet zord és barátságtalan a tél, így hó nélkül. Hótlan-szótlan. Ám odabenn...

Nos nem. Nem Vásárhelyen. Itt valahogy a város szívéből, a főtérről, az egykori nagyvásártérről hiányzik a nagybetűs élet. Kiköltözött, kiszippantották az utószülött, időközben felnőtt negyedek, plázák, szupermarketek. Vagy elszéledt a tömbházi korcsomák, idegen nevű kis zugok között. Hiányzik a főtérről a fiatalság. Ismeretlen a korzó. Sepsiszentgyörgy elevenebb. Kolozsvár, mintha Monte-Carlo vagy Las Vegas volna.

Másutt Európában a sétálóutca maga az eleven parázs, a vonzás, ragyogás, fények és bő kínálat. Csillogás és élénk kereskedelmi élet. Világmárkás csomagokat cipelő elegáns nők, gyerekkocsit toló kismamák, kutyát sétáltató urak, szemlélők. Kalandkeresők. Nem háromszor kimosott reklámszatyorral siető, elkínzott kisemberek. Mint akik menekülnek az utcáról, csak hogy mihamarabb otthon lehessenek. A biztonságos meleget nyújtó egykedvűségben.

Nincs utcazenész, nincs mutatványos, szoborember, nincs kintornás, büféskocsit toló árus. Nincs happening, pillanatnyi összesereglés. Hiányzik az eleven lüktető élet. Valahogy fontosságát vesztette a legfőbb tér. Egy a terek közül. Nincs kitüntetett helye, szerepe a város életében. Ugyan miért?

Más városokban, még e hazában is, több a virtus, a vonzás, a vitaminos élet ezer jele, színe, súlya. Itt este kihalt az utca, a város szíve alig dobog. Elszokott a polgár a főtér mágnesességétől, elszokott a vásárló az elegáns üzletektől, a világvárosi jelentől. 

Egykor mindent jelentett a nagypiac. Itt voltak a hivatalok, üzletek, ügyvédek, katonák, cselédek, házalók, a konflisok a járdaszélhez húzva vagy lassú menetben vitték a polgárt. Koldusok és kiskirályok. Kávésok és perecárusok. Reggel tíz-tizenegyig a vásár, majd az utcaseprők fél óra alatt tökéletes tisztaságú sétateret teremtettek, varázsoltak a találkozásnak, ünneplésnek, ellazulásnak, sétának, az udvarlásnak, társalgásnak, shoppingolásnak (bár ez a szó akkor ismeretlen volt), a botrányoknak, gigerliknek és katonazenészeknek. Korzóztak, akik ráértek, akiknek volt egy kis tőkéjük, s még nem úszott el a válsággal. Vagy semmijük sem volt, de értettek a felvágáshoz, megjelentek a szélhámosok, az idegenek ámultak a város életén, a kávéházak tele voltak, folyt a szerencsejáték, a hitelkérés és a leégés, inasok szaladgáltak fontos üzenettel, orvosok napi négy órát rendeltek a Szentgyörgy utcában és a Kossuth utcában, majd kijöttek a főtérre, hogy láttassanak és lássanak világot. Ügyvédek adtak tanácsot, összevesztek, párbajra hívták egymást, súlyos balesetnél szemtanúskodtak, mert közben az áldozat hazament megfőzni a krumplilevest. Rendőrök sétáltak fontosságuk tudatában. Katonák fényes csizmája villogott a délelőtti napfényben.

Ma szürkeség és szobrok, virágágyások, padok, sehol a szökőkút. Most bankok az egykor híres éttermek helyett, és telefonboltok a könyvesboltok hűlt helyén, az élelmiszerüzleteket máshová vitte a kényszer és a magas bérleti díjak, a főtér csak egy-két zsúfolt buszmegálló, a színház az egyetlen dísze a háttérben. Templomok vetélkednek, vagy mégsem. Vasárnap istentisztelet után a hívek szétszélednek, nem maradnak még a sokat jelentő központban. Nincsenek kedvenc kávéházak, mozik, világüzletek. Jellegtelen a tér. Egyesek olykor feltekintenek, keresik azt a világot, amikor a Bodor kútja vonzerőt jelentett mindenkinek. A házaknak, „palotáknak” nevük volt. Tudták, kik lakják azokat, kik könyökölnek ki az ablakokon. Ismerősök köszöntésétől volt zsibongó a piac. Bármelyik percben feltűnhetett maga Bernády György vagy Adrian Popescu. Üzlete ajtajában állt a három drogériatulajdonos: Erdélyi, Fekete és Deutsch....

Tudom, elábrándoztam. Ha lezárod a főteret, bedugul az egész város forgalma. Egyetlen veszteglő, türelmetlen hangzavar. 

Pedig nosztalgia helyett élettel kellene újra felrázni a városközpontot, amely ne csupán az őszi almásbódék és kézművesek kirakós játékának színtere legyen. Vagy karácsonykor ott álljon a mindenki fenyőfája. Több kell. Események. Több. Egy város lukratív/ünnepi önarcképe legyen, tükre az élni tudásának és akarásának: jelenlétünk bizonyítéka.

Éle(te)síthető a kép? Lehetne sokkal mozgalmasabb? Talán.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató