Mostanában már arra is kapható vagyok, hogy sorozatokat bámuljak valamelyik filmcsatornán. Ez adta az ötletet – bátorságot – hogy magam is megpróbálkozzak egy sorozattal, melynek első darabjával már néhány héttel (csütörtökkel) ezelőtt elkápráztattam híveimet és a második darabját (évadát) ezúttal szeretném bemutatni. (Szakmai titokként elárulhatom, hogy az alábbiak az első rész megírása után jutottak eszembe.)
A reményről lenne szó, melynek tartósságában a továbbiakban is bízom, ezért reménykedem abban, hogy nem lelek elutasításra. A bővítmény első fordulójában a Jóreménység fokát céloztam meg. Nem remélem, hogy valaha is eljutok Dél-Afrikába, a hasonló nevű köztársaságba, bár a búrokkal szimpatizáltam volna a búr–angol háború idején a múlt század legelején, ahogyan az erdélyi közvélemény is tette. A Jóreménység fokát, kedves régebbi és újabb tanulók, mint tudjuk, annak idején Vasco da Gama érte el elsőnek az európaiak közül, megkerülte, és eljutott Indiába. Mert erős reményekkel szállt hajóra, és sikerült véghezvinni céljait, amiért a portugálok, na meg a civilizált nyugati világ a maga módján mind a mai napig hálás. Bevallhatom, sok más kortársammal ellentétben, nem vágyom Indiába sem, persze ez nagyfokú szemléletbeszűkülést jelez, de vállalom. Az onnan érkező képek mindig óriási zsúfoltsággal riasztanak. Lehet, hogy ez is csak előítélet, de már nem valószínű, hogy megvárom a jogerős ítéletet. Vasco útja révén Portugália hatalmas kereskedelmi előnyhöz jutott a fűszerek (bors, fahéj stb.) kereskedelmében. Portugália gyorsan tengeri nagyhatalommá erősödött, és ezzel együtt a gyarmatszerzés kalandos-véres útjára lépett. Vasco da Gama utóbb India alkirálya lett, de nem sokkal ezután, 1524-ben meghalt az indiai Kochi városában, tudtam meg a mesterségestől.
Ha már a csevejnél tartunk, elmondhatom, hogy Indiánál jóval közelebb, csak itt a főtéren, amely többféle nevet is viselt (jelenleg rózsázik) volt egy divatüzlet, melyet Reményi bazárnak hirdetett a cégtáblája, már amikor ezt szabad volt a nyelvünkön is kiírni, ui. a különféle rendszerek, melyek a főtéren átviharzottak, gyakran előírták, mekkora betűkkel és hová kell elsőként felírni a hivatalos elnevezést, és hová jöhet a megtűrt/tiltott második vagy harmadik. Tulajdonosát aztán 1944-ben végleg bevonták előbb a gettóba, majd egy vonatba, és végállomásról nem tért vissza… Hiába volt Reményi a neve. (Különben nem valószínű, hogy a német Hoffnungból magyarosított Reményire, de erről jut eszembe, hogy Schillernek van egy hasonló című híres verse, Mendelsohn–Bartholdy pedig dalt szerzett ugyanezen a címen.)
Volt viszont egy magyar pénzügyminiszter, Reményi Schneller Lajos, aki 1938–1945 között erősen németbarát politikát folytatott, rendszeresen informálta országa dolgairól a náci titkosszolgálatot és a megszállókat, aminek következménye az lett, hogy az amerikaiak visszaadták R.S.L.-t Magyarországnak, és 1946-ban a népbíróság golyó általi halálra ítélte. Neki sem kedvezett a névválasztás. Tanulság: a reményt hordozzuk inkább a szívünkben, elménkben, mint a nevünkben.
Végezetül az izraeli himnusz, a Hatikva szintén reményt jelent. Előbb azt, hogy hazája lesz az üldözötteknek, aztán azt, hogy ez a haza megmarad az ellenség gyűrűjében, és mindvégig, manapság is azt, hogy végre béke lesz. Dallama akár Smetana Moldva című művére hasonlít, vagy annak átvétele, más variáns szerint egy moldvai román népdal töredéke. Ezen még vitatkoznak, de ez senkit nem akadályoz abban, hogy hivatalos ünnepeken, kiváltságos/nehéz és reménytelen pillanatokban fel ne hangozzék. Ez a himnusz dolga.
