Csütörtöki kimenő
Kedd este van, a „csütörtökinek” legkésőbb szerdán délelőttig el kell készülnie. Lázasan kavarog a fejemben sokféle téma, de úgy tűnik, igényes vagyok, sőt túlságosan is válogatós, hogy akármit is reménybeli olvasóim elé lökjek. Ilyenkor persze elfog a kétségbe-esés, de aztán előszivárog valahonnan a rögeszmék és az idegrendszer rejtekéből a téma. Mint macskánk a nagy zaj elültével. Tudniillik lakásfelújítás kellős közepén járunk. Én természetesen – miként azt egy pártember egyszer megjegyezte a rendszerváltást követő huszonhetedik- huszonnyolcadik esztendőben – mérsékelten konzervatív és óvatosan haladó vagyok, tehát egyik önérzetes tábor számára sem elég fogyasztható.
Mert tetszik tudni, ha rajtam állna, nem mentem volna lépre, vékony jégre, akarom mondani: nem kezdek bele egy igényes lakásfelújításba. Ugyanis eddig sem éltünk romhalmazban, mélyszegénységben, betyártanyán, avagy kényelmetlenségek közepette, hacsak a konnektorokra nem gondolok. Azokból sohasem elég egy elektromos kütyükkel felszerelt és működő házban. Ráadásul mindig rossz helyen vannak, logikátlan és távoli falszakaszokon, ha valamit rá akarnék kötni a hálózatra, be szeretnék kapcsolódni a világ és az áramszolgáltató biztosította előfizetett áramkörbe, random (véletlen, találomra) méretű segéddrótokra, hosszabbítókra van szükségem. Miattuk néha át kell rendezni a lakás bútorzatát. Pl. kávét csak állva darálhatok, a kenyérpirítót csak a mikró mögött ferdén tudom elhelyezni, mert rövid a zsinórja stb.
Nem mentem volna bele, hogy ajtót távolítsanak el, ablakot falazzanak fel, ámbátor ezzel megnyúlik a helyiség, de akkor is az épület-elem, térelválasztó, nyílászáró azért került oda, mert így képzelte el a tervező építész, a mérnök; akkoriban, amikor ez a tömbház épült, ezek voltak az építészeti és statikai előírások. A Notre Dame-ot sem építik át századonként, mert akkor és ott más és más volt a trendi, mint Quasimodó Aquinói Szent Tamás korában.
Na már most a lakásfelújítás mindenféle szokatlanságokkal terhes. Ez ezzel jár, mondaná a bölcs, a kaján és kárörvendő kívülálló. Mint éjszakával a félelem és a hajnal, rémképekkel a frász, gazdag feleséggel az elmaradó hozomány, mint anyóssal az ötletgazdagság. Vagy, hogy időszerű hasonlattal bővítsem a magyar közmondások sorát: mint covidos maszkkal a szemüveg-párásodás.
Például össze kell fanyalodnunk kevesebb szobára, légköbméterre. Bekerült a tisztaszobába a fridzsider, a négyégős főzőkályha, és megtelt a kártyaasztal edénnyel, evőeszközzel, ismeretlen rendeltetésű, soha nem látott dobozokkal, fűszertartó tégelyekkel, rég elveszett vezérkönyvvel, ami az azóta lecserélt ószovjet mosógéphez tartozott (csak oroszul). Unokám végre boldog, mert a szobában ehet, és nincs érte feddés, rendcsinálására biztató, percenként felhangzó nógatás; a tévéhez közel kerül a karosszék, mert kell a hely a konyhakredencnek, a könyvespolcot fólia fedi, a macska kedvére bújkálhat, amikor éppen nincs döngetés, fúrósivalkodás. S ha már közelebb ülhet az ember (ie. a nem teljesen konzervatív nagyapa) a tévéhez, akkor jobban hallja a szinkront, el tudja olvasni – igaz, üggyel-bajjal – a filmek feliratát, amit előszeretettel a fehéren fehér betűkkel spriccelnek szét a stúdiók. Nagymama/feleség és anya az átalakító művészek és a megmaradt család között ingázik, olykor elrohan a műszaki boltokba, a javítók megrendeléseit teljesíteni. Már ismerik az eladók. Tanácsolnak, útmutatnak, kiszállíttatnak izmos egykori iskolakerülőkkel.
Az ember, ha van neki különálló, zárható, akkor behúzódik a vackába, kitalál értelmesnek tűnő foglalkozásokat, zenét hallgat, régen elfelejtett CD-ket vesz elő, és csodálkozik azon, mennyi hülyeséget vásárolt meg a CD-k újdonságos korában, amikor azt hitte, hogy a bakelitlemezek után ez lesz a következő századévre a rögzített zene hordozója, de aztán csalódnia kellett pozitívan, mert a YouTube-on minden zene megvan, csak a jó filmekre olyan kényesek a filmgyárak és a producerek, a szerzői jogvédelem már csak inkább a középszerű kaland- és kopottan színes, unalmas és kihűlt izgalmakkal kedveskedő vagy nagyon régi fekete-fehér filmekre nem vonatkozik.
A bezártságot csak fokozza a lakásfelújítással járó további korlátozás. Pont ekkor kellene ez meg ez a könyv, de a polcot nem lehet megvallatni, a könyvtárban nincs meg, az elektronikus könyvtárak bárki számára hozzáférhető nem fizetős kínálata nem tartalmazza.
Mit lehet ilyenkor tenni? Kiballaghatunk megcsodálni a mester találékonyságát, szakértelmét, bosszankodhatunk, ha késik, pedig azt ígérte, fél kilencre itt van, de már a delet is elharangozták magos Buda várában. Elmehetünk vásárolni: az ugyanis manapság a társadalom színhelye, a találkozások és információcsere fóruma. Kicserélhetjük a megbízható szerelők, mesterek, arany kezű mindentudó férfiak címét, Facebook-elérhetőségét, telefonszámát. Ötleteket kaphatunk, amelyekkel amúgy is ki vagyunk tapétázva. Megcsörrentjük a megadott számot, amelyen az arany hangú ezermester válaszol; pillanatnyilag itthon van még tíz percig, de sürgős zuhanyrózsa-szerelésen Csíkban tartózkodik huzamosabban. Csupán egy kombinált fogóért ugrott haza, hogy kilazíthasson egy makacs és berozsdázott csatószeget. Hívjon újra, uram/asszonyom, úgy két hét múlva...
