Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Nem boszorkánymese ez a történet, és nem is ördögtől való, bár közel egy évezreddel ezelőtt akadtak, akik gonosz erőket véltek felfedezni az eseményekben. Bár ez a középkori kolostorok világában történt, mégsem nevezhető sötétnek, ahogyan némelyek ezt a korszakot felcímkézik. Bár sok okunk lehetne elmarasztalni a XI-XII. századot, hiszen ez a nagy egyházszakadás és a keresztes háborúk kora, ehelyett inkább a jóra és zenére összpontosítsunk!
Rendkívüli, még a történelemben is ritka emberről szól a következő történetünk. Bingeni Szent Hildegárd 1098-ban született a Rajna-vidéki Bermensheimban, eredeti neve Hildegard von Binden, latinosan Hildegardis Bingensis.
A kis Hildegárd a család hetedik és egyben legkisebb gyereke volt. Lehetett volna kényes úri kisasszony, mert nemesi családban született, de a történet más fordulatot vett. A kislány egészségi állapota sok aggodalomra adott okot, ugyanis betegsége miatt nehézkesen járt. Saját visszaemlékezése szerint hároméves korában különös látomásban volt része. Szülei e látásokat isteni jelnek vélték, és a gyereket monostorba adták. (A monostor abban különbözik a kolostortól, hogy nem jogosult a keresztség és más szentségek kiszolgáltatására.) Új lakhelyén sem került teljesen idegen környezetbe, mert a Disibodenberg-monostort egy bizonyos Boldog Jutta nevű apáca alapította, aki Hildegárd édesanyjának vagy közeli rokona, vagy barátnője volt. Jutta is látnoki képességekkel bírt, így megértette a gondjaira bízott leánygyermek különleges beszámolóit.
Hildegárd törékeny testében rendkívül érzékeny lélek lakott. Mindenre kíváncsi, fogékony gyerekként mintatanítványa volt Jutta apátnőnek. Írni, olvasni és számolni gyorsan megtanult. A monostorban modernnek nevezhető zenei élet folyhatott, mert Hildegárd nagy kedvence lett egy tízhúrú psalterion nevű, cimbalomhoz hasonló hangszer. A különleges képességű kislány rendkívül fogékony volt a zenére és más művészetekre is. Mivel a hangszer adott volt, és biztatták is, hogy bátran próbálgassa, gyakorlati oldalról kötött ismeretséget a muzsikával.
Céltudatos nevelésének köszönhetően valamikor 1112 és 1115 között önként Istennek ajánlotta életét, szerzetesi fogadalmat tett, és személyesen Brandenburgi Szent Ottó kezéből vette át a szerzetesi fátylat.
Hildegárd elképesztő műveltségre tett szert. Költőként kiemelkedően alkotott. A középkort tanulmányozó irodalomtudósok a Sankt Gallen-i Boldog Notker művészetével egyenrangúnak tartják a költőnő alkotásait.
Látnoknőnek mondták, de ne gondoljunk valami középkori kuruzslásra, mert jövendőlátásai éles elméjének voltak köszönhetőek, és inkább meglátásnak nevezhetnénk. Tény, hogy az események között felfedezte az összefüggéseket, és hasznos tanácsokat adott kérdezőinek. Képességei nem tették felfuvalkodottá, sőt amikor „a német prófétanő” jelzővel illették, kijavította partnereit, és azt mondta, „egy nyomorult nőszemély”, „törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból.”
1136-ban meghalt Jutta apátnő. A monostor lakói egyöntetűen Hildegárdot nevezték ki vezetőnek. Bár a gyenge fizikumú asszony egészségi állapotára hivatkozva vonakodott elvállalni a feladatot, mégis alázattal és szerénységgel fogadta társai bizalmát, és a monostor vezetője lett. Testi gyengesége nem akadályozta meg, hogy nagy dolgokat vigyen véghez. Bölcsességének híre egyre terjedt, és egyre többen keresték fel nehéz ügyekben tanácsért. Több száz levél maradt fenn, melyekben Isten szerinti tanácsokat adott. Személyesen is sokan keresték fel nehéz ügyeikben. Magas rangú egyházi személyek, világi méltóságok is elküldték követeiket bonyolult ügyeik esetén.
Hildegárd híre III. Jenő pápáig jutott. Az egyházi főméltóság kissé kételkedett a nőben, és attól tartott, hogy sátáni kuruzslás áll e nagy hírnév mögött. 1147–1148-ban a pápa a trieri zsinaton tartózkodott, ahol a mainzi érsek beszélt neki az apátnőről. Jenő pápa rögvest intézkedett, és egy vizsgálóbizottságot küldött Hildegárd tetteinek felülvizsgálására. A bizottságot egy bizonyos Albero nevű püspök vezette, aki megnyugtatta a kételkedő pápát.
– Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való.
– Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?
– Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne – válaszolta gondolkodás nélkül a vizsgálóbiztos.
– Alázatos lélek?
– Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát – felelte Albero –, de biztosíthatjuk szentségedet, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. Mindazonáltal az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük.
– Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon! – szólt bele a társalgásba Clairvaux-i Szent Bernát.
digital-edition/