A rupertsbergi látnoknő zenéje (3.)
2023-09-13 14:00:00
- Szilágyi Mihály
Ki gondolná, hogy a gyógyítás, a gyógymódok kutatása, a monostor vezetése, a különböző tanácsadások és a már említett új nyelv megalkotása mellett volt ideje és ereje zenével és irodalommal is foglalkozni? Költőként sok vallásos témájú verset írt, melyeket a kortársaival összehasonlítva színvonalasnak tartanak.
Végül foglalkozzunk Hildegárd zenei munkáival is! Mint említettük, hangszeren is tudott játszani, és a zeneelméletet is jól ismerte. Kíváncsi, kutakodó természetű lévén a hangok világát is igyekezett megismerni. Képzelőereje hetven zeneművel tette gazdagabbá a zeneirodalmat. A zenekritikusok bátornak nevezik, mert merész melizmákkal (sok hangból álló hajlításokkal) tűzdelte tele szerzeményeit. Sajátos, felismerhető stílusa volt, ami gyakorlottságra utal.
Leghíresebb művét, amit 1151 körül komponált, a jelenkorban is érdemesnek találták a feltámasztásra. Ez az Ordo virtutum, vagyis az Erények hierarchiája. Ez a mű tekinthető az első oratóriumnak. A vokális oratórium gregorián stílusú, a jó és a gonosz harcát állítja szembe; két ellentétes erő harcol az emberek lelkéért. A mű pedagógiai célzatú is, hiszen az ember maga dönti el, az erény és a gonoszság küzdelmét tapasztalva, hogy kinek adja a lelkét. A szereposztás is érdekes: a lelkeket és a jó oldalán megjelenő szereplőket női hangok éneklik, az Ördögöt pedig inkább beszélő, mint éneklő hangokkal férfi adja elő.
A nagy zeneművekre jellemző, hogy kiállják az idő próbáját. Ezen állítás alapján Hildegárd időtálló zeneszerzőnek számít. Műveinek feldolgozásaival naponta találkozhatunk. Jan Garbarek és a Hilliard együttes sajátos módon álmodta jelenkorivá a középkori szerzeményeket, de számos lemezlovas és technozenész is inspirálódott az apátnő szerzeményeiből.
A rupertsbergi monostor falain belül minden bizonnyal modernnek számító életet éltek az apácák, hiszen apátnőjük vadonatúj énekeit és színdarabját énekelhették. Hildegárd kolostora csak azon nemesi kisasszonyok számára jelentett „elviselhetetlen” korlátokat, akik csupán neveltetés céljából kerültek az apátnő fennhatósága alá. Maga Hildegárd is úgy látta, hogy a fegyelem pontos betartása miatt gyűlölték őt a lányok: „Haraggal néztek rám, a hátam mögött engem hibáztattak, és azt mondták, hogy a kolostori szabályzat fegyelme számukra elviselhetetlen teher”. De aki nem amolyan gyerekmegőrzőként értelmezte a kolostori élet reguláit, annak más életszemléletet nyújtottak a vezető szabályai. Az örömteli emberi élet Hildegárd szerint helyes mindaddig, amíg nem ütközik a Szentírás tanításával: „Az olyan föld, amit az eke összevissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék”.
Hildegárd nem volt megalkuvó, és nem követte vakon az egyházi tiltásokat sem. 1178-ban történt, hogy a mainzi érsek kiközösítette az egyik neki ellentmondó lovagot. A kiközösítés akkor felért a halálos büntetéssel, mert aki meggyilkolt egy kiközösítettet, az jótettet vitt véghez. A lovag Hildegárd kolostorában keresett menedéket, ahol egy pap és az apátnő előtt megbánta bűneit, és hamarosan meghalt. A monostor kertjében temették el. E hírre a mainzi érsek azt követelte, hogy a kiközösített holttestét helyezzék a temetőn kívül. Hildegárd megtagadta e kérést, ezért az engedetlen apátnőt és a teljes monostort interdictum alá helyezték. Az interdictum azt jelentette, hogy elvitték az oltáriszentséget, nem harangozhattak, nem tarthattak zsolozsmát (imaórákat a nap különböző óráiban). A már nyolcvanéves Hildegárd személyesen utazott Mainzba, de az érsek hajthatatlan maradt. Az apátnő sem törődött bele az érsek makacsságába, hanem leveleket küldött, melyekben arra hivatkozott, hogy „kaptam egy látomást: jobb nekem, ha emberek kezébe esem, mint ha megszegem az én Istenem parancsát”. Végül befolyásos emberek közbenjárására az érsek feloldotta a rupertsbergi monostor tilalmait.
Ez eset után Hildegárd rövidesen elérkezett földi pályafutásának a végéhez. 1179. szeptember 17-én az utókorra bízta szellemiségének, tudásának a követését és folytatását. Bizonyára alázattal mosolygott az emberi gyarlóságon, hogy bár életében is szentként tisztelték, mégis közel egy évezredet kellett várnia az időtlen örökkévalóságban, hogy végül 2012-ben Benedek pápa szentté nyilvánítsa.
Zeneszerző nőként sokáig egyedülinek számított. A maga korában rendkívül népszerű zeneszerző volt, mai szóval akár sztárzeneszerzőnek is nevezhetnénk. Életéről 2009-ben készítettek látványos mozifilmet.
