Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A korábbi jegyzetemben már kísérleteztem azzal, hogy megragadom a tavasz látható és tagadhatatlan jeleit, és azt gondolom, az olvasói visszajelzések alapján – nem beépített tapsolókról van szó, hogy némi sikerrel is jártam. A kutakodást nem hagytam abba, nem mondtam le arról, hogy lehetőleg teljes képet nyújtsak a tavasz érkezéséről, mely már annyi művészt, írót, dilettánst és kóklert, no meg közembert megihletett. További jelek adódtak, melyek arra ösztönöznek, hogy rögzítsem őket, arra a korra gondolva, amikor már nem lesz tavasz, amikor az évszakok teljesen eggyéolvadnak, és akkor e sorok némi tápot nyújtanak a távoli koroknak az évszak-nosztalgiázáshoz.
Mindjárt itt van kéznyújtásra a már sokszor előhozott, de helyben maradó szilvafácska, amely a reggeli fagyok dacára a virágba borulás első fázisán, a meglepetésokozáson már-már túl van. Ettől az ember mindjárt távol-keleti hangulatba kerül: a legszebb kínai és japán giccsek természetesen cseresznyevirágzáskor bomolnak ki és válnak közhellyé, a távolban felsejlik ellenpontozásként a Fuzsijama hófödte csúcsa vagy a Tien-san hegység, amint éppen egy vörös brigádos (laborszökevény kovid-vírus-mentesen) utat vág a kínai szupervasút számára egy Ming dinasztia korabeli csákánnyal.
Másodrendileg ott tartunk már, kedveseim, hogy megjöttek a gólyák. A hazai fekete-fehér gólyák. Honnan tudható? Hát onnan, hogy a közeli faluban, mely a Sáron völgyére-berkére emlékeztet nevével, a Milvus madárlesi intézet munkatársai felszereltek egy webkamerát, így a gólyák élete már nem titok, nem adnak ki tiltakozó jegyzéket magánéletük sérthetetlenségét kérve, mint az az ereszen csúszkáló fickó Brüsszelből. Látni, miként éldegélnek, fészket raknak, építenek, elszállnak, visszajönnek, gubbasztanak, kelepelnek és beszélgetnek, minden bizonnyal családterveznek. Esténként viszont hosszabb időre eltűnnek, pedig ilyenkor már nem látni semmit, se békát, se gyíkot, se más hasznos/haszontalan férget, amit a gólyák elpusztítanak táplálékszerzés címén. Végül is, azt hiszem, megfejtettük a rejtélyt. Vacsorára hivatalosak a szomszéd nagyközség barokk kastélyába, amelyről tudjuk, hogy gazdái vendégszeretők, fontos művészeti találkozók helyszínévé tették a műemlék épületet. Oda hivatalosak vacsorára, mesélni Afrika vagy Közel-Kelet csodáiról. Okulván a tanítómeséből, hosszú nyakú üvegben szolgálják fel a vacsorát, nem úgy, ahogyan a ravaszdi róka tette. (Kötelező házi olvasmány: La Fontaine vonatkozó fabulája.)
Természetesen akadnak más jelei is a tavasznak. Ezek több mint harminc éve jöttek a felszínre, bár a mélyben évtizedeken, ha nem századokon keresztül lappangtak, és ez ellen sajnos a Pro Európa Liga sem tudott sokat tenni. Ha tavasz van, ha március van, akkor előjönnek a magyargyűlölő reflexek, amelyek aztán a nyár folyamán valahogy elcsendesednek, hogy majd a következő tavaszon (ü)rügyet fakasztva, újra feltörjenek a torkokból, szívből, lélekből, gyomorból.
A minap olvastam, hogy egy reprezentatív közvélemény-kutatás eredménye szerint a megkérdezettek közel fele hiszi azt, hogy a magyar kormányzat (mindegy, hogy milyen színezetű, árnyalatú vagy fényezésű) arra törekszik, hogy az ősi földet elcsaklizza Romániától. Freudista alapon megfejtve, lefordítva a vélekedők belső kavargását, arra a következtetésre jutunk, hogy az így gondolkodók nem szeretik azt a települést, környezetet, ahol élnek, el akarnak menekülni, amihez a feltételezett, de soha meg nem valósuló vágyálom kitűnő ürügy, Bukarestbe szaladnak, ahol menekültként munka nélkül busás állami segélyen fognak élni, és állandó közsajnálatban lesz részük. Erdély pedig ott marad, mint távoli nosztalgia, azt bizonygatva, micsoda jó dolguk volt egykor. Viszont 80%-uk a kisebbségvédelem híve. Csak az a kérdés, mivel: jogokkal, jogszabályokkal vagy rendőri eszközökkel?
Aztán előjön ez a szindróma másutt is, a messzi vadregényes Piteşti-en, ahol a maszkviselésért is a magyarokat (már nem a zsidókat!) terheli a felelősség, hiszen ők azok, akik kínaiaknak álcázva (maszkolva) magukat, becsempészték a vírust Lehel-Kürtösnél, Szatmárnál lepetélték a gyilkos vírust, de főleg Ártándnál, aminek már a nevében is benne van, hogy ártani akartak Piteşti-nek, a gépkocsigyártásnak, ahol pedig a világ legdusterebbjei gördülnek le naponta százával a szerelőszalagról.