Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az elmúlás hónapjában sok minden történik. November a halál és a hála hónapja. A gyökerek nem szakadnak el, csak pihennek, de közben tartják a martot, a lejtőt és a suvadásos dombokat, hegyeket, még akkor is, amikor az nem táplálja őket. Az egyik legszebb hónapunkról dr. Sándor Szilárd unitárius lelkésszel, pasztorálpszichológussal beszélgettünk.
– Talán az ősz a legszebb évszakunk…
– A legszebb évszak? Kinek? Mikor? Nekem? Igen, nekem most az ősz a legszebb évszak, mert éppen ősz van, és mert kész vagyok meglátni a szépet. Máskor hiába volt a legszebb évszak az ősz vagy a tél, a nyár vagy a tavasz, mert ha nem láttam meg ezt a szépséget, akkor hiábavaló volt minden. Volt, hogy a legszebb évszak a tél volt, vagy éppen a nyár, amikor a családtagjaink születésnapját ünnepeltük, amikor kézzelfoghatóvá vált az áldás az életúton, amikor a legszebbnek a meglátására hajlamos lélek nem szegezte rá sem az időre, sem a helyre azt, ami a legszebb, mert sokszor volt és sokszor van és lehet még legszebb. Nem kerül ellentmondásba az ember akkor, ha a legszebbel többször is találkozik, attól az előző és az elkövetkező legszebb nem lesz kevesebb, kisebb, mert mindig feltehető a kérdés: mihez viszonyítva a legszebb?
Most az ősz számomra ahhoz viszonyítva a legszebb, ahogy a székelykáli, iszlói, kisillyei és marosjárai unitáriusok lelkésze vagyok. Amikor magamhoz ölelhetem a szüleimet, anyósomat, apósomat, családtagjaimat, szeretteimet és ők is engem. A legszebb az, ami a legszeretőbb és legszerethetőbb, a legigazabb és a legjobb, és ez sohasem fogyhat el, sohasem vesztődhet el. Mindez – véleményem szerint – azért van így, mert a gyökerek nem szakadnak el, a lelki gyökereinket pedig azért ápoljuk, hogy azok se szakadjanak el.
A lelki gyökerek nélkül még lehet a legszebb az ősz, de ha ebből a szépségből nem tudjuk lelkünk szomját enyhíteni, akkor ehhez a szépséghez nincs sok közünk. A lélek a szépségben, az igazban, a jóban, a szeretetben és sok minden másban gyökerezhet, amiben megterem a legszebb, és ahol e termés beérik, gyümölcsöt is hoz.
– Ön szerint mi történik novemberben, az elmúlás honapjában?
– Mi történik a legszebb hónapban most, ősszel? És közelebbről – novemberben? A kérdés sok kérdést igyekszik megérteni. Látja, szerkesztő úr, mennyire különbözik az élő beszéd a leírt szavaktól? A szó elszáll, az írás megmarad. De mégis: mennyivel másképp válaszoltam volna az előbbi kérdésre, ha tudtam volna, hogy a legszebb évszakra való rákérdezés után az egyik őszi hónapot az elmúlás hónapjának nevezi? Mi lehet az elmúlásban a legszebb? Nos, most, ha szemtől szemben beszélgetnénk, minden esetleges tévedést tisztázhatnánk – ha lenne időközben ilyen.
Ha jól értem a kérdését az előbbi kérdésfelvetés után: az elmúlás hónapjában való legszebb dologra kérdez rá? Vagyis arra kérdez rá, hogy a legszebb évszakban, ahol ott van az elmúlás hónapja, november, szóval itt és ekkor mi történik? Mikor e kérdésre figyelek, nem feledhetem el azt sem, hogy „a gyökerek el ne szakadjanak” és „a temetőben sokat lehet tanulni” gondolatok égisze alatt teszem ezt.
A „gyökerek” nemcsak összekötnek a múlttal, innen érkezik a „táplálék” is az életben maradásért, hogy gyümölcshozó időben éljen az ember. A „gyökerek” és a „levelek” együtt szükségesek a gyümölcsérleléshez. A levelek pedig megszínesednek, megsárgulnak ősszel. Ha a gyümölcsöt nem szedi le senki, akkor lehull az ágak hegyéről, majd lehullanak a levelek is.
A gyökér a földben marad. Elalszik, pihen, akárcsak a tavasszal rügyet bontó, nyáron, ősszel termést hozó ágak.
A temetőkben – szoktuk mondani – örök álmaikat alusszák azok, akik öröklétre szenderedtek. A föld tápláló, megtartó erejébe kapaszkodó gyökerek tavasszal újraélednek. Az öröklét hitébe, megtartó, tápláló erejébe kapaszkodó lélek tavasza és újraéledése magának az emberi életnek a titkait őrzi. Itt szövi színes álmát a lélek, amely meglátja azt, ami a legszebb. Ha éppen az elmúlás hónapjában, novemberben csodálkozik rá erre az ember, akkor valami olyasmi történik szerintem, mint amikor a föld lelkének, leheletének a sóhajából születik újra a legszebb öröm, amiben az ember részesedhet: mindez pedig a hálához hasonlítható a legjobban.
– A hála és a halál…
– Hát igen, két, látszólag egymásnak ellentmondó szó. A hála a legszebb őszi évszak színes gyönyörűségének a magasságára, a halál pedig az elmúlás hónapjának a mélységére is utal.
Az elmúlás hónapjában sok minden történik. November tehát a halál és a hála hónapja. A gyökerek nem szakadnak el, csak elalszanak, pihennek, de közben tartják a martot, a lejtőt és a suvadásos dombokat, hegyeket. Még akkor is, amikor ez nem táplálja őket. A november felnyit egy olyan könyvtárat előttünk, mint a temető, minden sírhant egy vagy esetenként több könyv is. A könyvekből csak akkor tanulhatunk, ha kinyitjuk, ha olvassuk, ha értjük. A sírfeliratok sorai a leszármazottak tekintetébe, mozdulataiba, mosolyába és ráncaiba, örömeibe és bánataiba íródtak bele. Amikor gondozzuk a temetőinket, a sírjainkat, nemcsak az örökséget becsüljük meg, hanem mindazt, akik vagyunk, és mindazokat, akik ezután fognak megszületni. Szerintem novemberben az történik, amit mi megengedünk, hogy történjen az elmúlás hónapjában. Ha elfeledjük ember voltunkat, akkor minden történés az emberi elidegenedésünkről fog szólni. Ha csak az elmúlást látjuk, akkor a „hiábavalóságok hiábavalósága”, az örök lemondás és a feleslegességtudat szomorúsága lesz bennünk, velünk és körülöttünk, mint gondozatlan sírok, kidőlt fejfák, mohás, beerdősödött temetők. Attól függetlenül, hogy kinek és mit engedünk vagy nem engedünk meg, hogy történjen bennünk, velünk, általunk és körülöttünk, minden, ami novemberben történik, az a gyökerek áldása.
Minél előbb odahajolunk ezekhez az áldásokhoz, annál tisztábban fogunk látni, hallani és érezni, annál hasznosabb lesz számunkra az életünk, annál közelebb kerülünk ahhoz, ami által részesedhetünk mindabban, ami még az elmúlással sem vehető el tőlünk.
– Miként hat a lelkünkre ez a hónap?
– Úgy, ahogy lelkünk elfogadja, akár tudatlanul, akár tudatosan érkezzenek ezek a „hatások”. Az biztos, hogy nem úgy hat, mint például a szilveszter utáni január elseje, a farsang vagy a böjt, mint a nagypéntek vagy a húsvét, mint az áldozócsütörtök és pünkösd, mint az új kenyér napja, mint az őszi hálaadás, mint a szentek tisztelete, mint az Úr napja, mint a Szentség imádása, mint a gyónás előtti és utáni csend vagy suttogó gyötrelemből várt feloldozás, mint a bűntudattal való hatalmi játszmák vagy önostorozás, mint a mártíromsággal való büntetés vagy áldozati ajándékok ideje..., a sort lehetne folytatni akár azzal is, hogy miként hat a lelkünkre ez a hónap egyéni és közösségi életünkben, mert vannak, akik ebben a hónapban születtek, vannak, akik ebben a hónapban ünneplik névnapjukat, vagy más jeles és fontos, személyes életükben a legszebbnek is mondható napokat.
Az elmúlás hónapja szembesít bennünket olyan dolgokkal, amelyekre csak azt tudjuk mondani a költővel is, hogy „irgalom Atyja, ne hagyj el”, vagy „Uram, irgalmazz”. Különösen a felelősséggel élő, szabadságot szerető magyarok számára november 4-e a mártírokért való gyásszal hat. Az unitáriusok, a vallásos hitük önazonosságát megélni kívánók számára a hónap közepe áhítatos reménységgel, tisztelettel és tettvággyal hat, hiszen ebben a hónapban halt Déván mártírhalált Dávid Ferenc. Az elmúlásra emlékeztető november hónap mindenképpen megérinti az ember lelkét, és jó, ha ebben a megérintettségben nem szakadunk el a gyökereinktől, amelyek tavasszal az újraéledő természetben megpezsdítik bennünk az újjászülető termést ígérő életerőt.
– A november egyenlő a csenddel, a meghittséggel, de az emlékezéssel is…
– Igen. Jó, ha csendben szemléljük, amint rövidülnek a nappalok, és nő az éjszakai sötétség. Ne feledjük: a gyökerek is sötétségben vannak, és ha fényre jutnak, már nem tudnak gyökerek lenni. Sötétben kell maradnia a gyökérnek, hogy a nap világosságában majd termést hozó rügy fakadjon, hogy a föld mélységéből táplálja a termő ágakat. A sötétség ilyen esetben már nem ijesztő.
Ezért jó, ha csendben vagyunk. Ha megadjuk a lehetőséget a lelkünknek, hogy csendben maradjon, ha oda tudunk figyelni a lelkünkre, és megengedjük magunknak akár az istentiszteleti csendes imák idejét is, amikor egy-egy üzenetnek a lelki vezetésében meghitten szemléljük, miként telik az idő tova, mit hoz magával és mit visz vagy mit készít elő. A meghittség és a csend az emlékezésnek a búzatáblája. Az emlékezés kalászait maga Isten érleli – és jó, ha erre időt adunk magunknak. Mikor tudunk a legjobban odafigyelni a számunkra igazán lényeges dolgokra, amelyek a legszebbé teszik számunkra az életidőt, ha nem abban a hónapban, amikor már a mező sem várja, hogy megműveljük, hogy szántsunk, boronáljunk, és az aratás is megvan már – jobb esetben –, amikor a Föld is olyképpen forog, hogy időt ad számunkra, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a forráshoz, ahonnan ismét felfakad az új remény. Igen, ilyen értelemben november egyenlő a meghittséggel, az emlékezéssel, a csenddel.
– Ez a hónap hemzseg a spirituális napoktól: istenek, istennők, ókori fesztiválok, mágikus és gyógyító napok…
– Igen, viszont az is igaz, hogy nem csak ez a hónap hemzseg a spirituális napoktól. Minden évszaknak, minden hónapnak megvannak az ókori fesztiválokra, mágikus gyógyító napokra utaló spirituális napjai, sőt minden év utal valamilyen spirituális tartalomra, formára, jelenségre.
A kérdés számomra inkább arról szól, hogy a mai ember mit ért a spiritualitáson, és miképpen válik számára fontossá. Igen, erről érdemes beszélni, írni, olvasni. A novemberi elmúlás és a gyógyítás, a spiritualitás összefüggéseiben való eltévelyedés ugyanis több esetben – meglátásom szerint – éppen a lelki gyökerektől való elszakadást jelenti. Arra gondolok, hogy nem lehetünk kiszolgáltatottjai semmiféle olyan szellemi áramlatnak vagy éppen divatnak, ami számunkra egy olyan „spiritualitást” magyarázna meg, vagy hozna közel, amivel elszakadunk önazonosságunktól, a gyökereinktől.
Bár igaz, hogy magunkban hordozzuk az ókorból a kultúrgéneket, viszont ezek a gének elszakíthatatlan kapcsolatban vannak a keresztény gyökereinkkel, amelyeket – évezredes, majd évszázados és évtizedes időléptekkel haladva – Szent István korából, a reformáció korából, évszázadok után a világháborúk, az 1956-os magyar szabadságharc idejéből és legközelebb az 1989-es események hoztak magukkal, és bennünk élnek.
Spiritualitása véleményem szerint nemcsak a novembernek, de minden hónapnak és évszaknak, évnek, évtizednek, évszázadnak, évezrednek lehet..., és még mindig nem mondhattam el ezzel semmit arról, ami alatt a spiritualitást értem. Számomra a spiritualitás: életerő, ezért nemcsak e hónapban van – viszont e hónapban különös fontossággal bír.
– Állítják azt is, hogy novemberben hazalátogatnak a halottak…
– Igen. Szerintem is. Én is találkoztam velük. Engem is megszólítottak. Még a novemberi gyertyagyújtás előtt, de utána is. Nem tudom, miként történt, de már teljesen mindegy, hogyan: találkoztam Aranyosrákosi Székely Sándorral, az író püspökkel, aki a székelykáli unitárius esperes fia volt, és aki Vörösmarty Mihály Zalán futása előtt már megírta a Székelyek Erdélyben című eposzát. Találkoztam Kaáli Nagy Elek és Kaáli Nagy Árpád székelykáli ősökkel, akik sok kérdést tettek fel nekem. Találkoztam az iszlói születésű volt kormánybiztossal, Iszlai Lászlóval és mindazokkal, akikkel közös sírban nyugszik, találkoztam azon névtelen és arctalan lelkekkel, akik a kisillyei unitárius templomot felépítették a dombra és azokkal a marosjárai unitáriusokkal, akiknek a temploma már csak emlék, de akiknek az úrvacsorapohara még ma is a leszármazott, élő és élni akaró lelkek szomját enyhíti.
Számomra nem is ez a kérdés, hanem inkább az, hogy miként, mikor és hogyan látogatnak haza azok, akik messzire mentek, hogy a gyökereiktől el ne szakadjanak. Számomra novemberben az leginkább a kérdés, hogy miként találkozunk mi, azok, akik találkozunk a novemberben hazalátogató halottainkkal, ami után elégetjük a gyertyáinkat a sírjuknál, és amint a gyertyák fénye meg nem vakítja látásunkat, hogy látva meglássuk mindazokat, akikkel emlékezünk, akik várják a hazalátogatókat, és akik hazalátogatunk, hogy gyökereinktől el ne szakadjunk... és hogy tudjunk tanulni a temetőkben is.
– Köszönjük a válaszokat.
– Köszönöm a kérdéseket. Isten áldjon meg minden hazalátogatót, minden hazavárót! Vigyázzunk a gyökereinkre, hogy el ne szakadjanak! Vigyázzunk lelkiismeretünkre, mert ideig-óráig el lehet bár altatni, de amikor egyszer felébred majd, sokszor megerősödő hajszálgyökereivel is éppúgy rombolhat, mint a templomok bejáratainál azon fáknak a gyökerei, amelyek a templomok alapjai alá nőttek. Az idős fát már nem lehet gyökerestől átültetni más helyre. És ekkor fennáll a kérdés, hogy az épületet mentjük meg, és a fát vágjuk ki, vagy a fát hagyjuk meg, és a templom alapjaiban tovább hasad. Vigyázzuk a templomainkat, a temetőinket, és vigyázzuk a lelki gyökereinket is!