2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Erdőn visz át az út.

Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fűszálak nőttek rá, és én csak lépegetek csendesen a május allelujás országában. Süt a nap, vidám üzeneteket kiáltanak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos bankák is valahol a legelő szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán, be a májusba…

Csupa békés zsongás az erdő.

Jó lenne itt maradni. Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a felhőket, álmokat és éveket.

Megvárni az estét, amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján…

Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókhálókötelet, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja: a gyöngyvirág.

Aztán megvárni még a holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de el is visz magával az örök menyasszony, a hűtlenül is hűséges, magát mátkacsókra kínáló, gerleszavú május.


Május. Fekete István Májusa. Mindannyiunk májusa.

Hete is elmúlt, hogy a Nap a Bikába lépett, s májusba tévedt.

A Bika (Taurus) az állatöv talán legszebb csillagképe. A Kost követi és az Ikreket előzi. Az ókori magaskultúrák felvirágzása kezdetén – Kr.e. 4000 évvel – az évkezdő tavaszpont még a Bikába esett. Ez az időszak az ő tiszteletének virágkora volt. Aztán a tavaszpont a Kos csillagképbe hátrált. Ezzel együtt lassan megváltozott a bikáról szóló mítoszok értelme is. Sok ismert rege a héroszoknak a bikával vívott küzdelméről szól. Többnyire a tavaszpont birtoklásáért folyik a küzdelem a régi uralkodó Bika és az új király Kos között. A Bika a letűnt világ – immár alvilág – képviselője.

Egyiptomban ez a harc a Szeth bika és Hórusz napisten között folyik. Hórusz győz – a Szeth-kultusz az óbirodalom végén lehanyatlik Egyiptomban –, a napisten megölt ellenfelét földarabolja, combját a Sarkcsillaghoz kötözi. A Marhacomb csillagkép a mi Göncölszekerünk, amelyet egy római csillagtérképen az állatövi Kos őriz.

A krétai Minotaurusz-mítosz egyik jelentése szintén ez. Thészeusz, a Kos naphérosz azért megy le a labirintus alvilágba lecsúszott Minoszhoz, a bikához, hogy tőle a tavaszpontot megszerezze, amelyet a fonálgombolyag jelképez: a fonál a Nap útja, a gombolyag maga a Nap.

A csillagászati korszakváltásra emlékezik a Biblia története is: a „kosszarvú” Mózes, az új törvények hozója összetöri az aranyborjút, a régi vallás tartalmát vesztett, néma bálványát.

Csillagok, csillagképek, csillagalakzatok – hány meg hány mesét költött köréjük az emberi képzelet! Saját fényük ragyogtatja mítoszaikat is. De mi a helyzet a bolygókkal? – tették fel a kérdést számtalanszor az idők folyamán.

A bimbók reszkető selyemgubóiból zománcos fényű pompa, ezer szelíd szirom lepkéje tört elő


Azt mondják, saját maguktól – fényesek a planéták –, s hozzáfűzik, hogy ha a Vénusznak és a Merkúrnak nem lenne saját fénye, akkor, ha a szemünk és a Nap közé kerülnek, éppen annyit fednének el a Napból, amennyit eltakarnának a szemünkből. – Ez azonban téves, hiszen kipróbált dolog, hogy ha egy sötét tárgyat egy fényes elé teszünk, akkor a fényes tárgy kilátszó oldalsó sugarai teljes egészében körbeveszik és átragyogják, úgy, hogy láthatatlan marad. Bizonyítja ezt az is, amikor a Napot nagy távolságból egy növény levél nélküli ágain keresztül szemléljük, s az ágak semennyit sem takarnak el a Napból szemünk elől.

Hasonló történik az előbb említett planéták esetében is, amelyek, habár saját maguktól fény nélkül valók, semmit sem takarnak el… szemünk elől a Napból.

Második bizonyíték. Azt mondják, az éjszakai csillagok annál fényesebbek, minél magasabban vannak; s ha fényük nem saját maguktól eredne, akkor az árnyék, amelyet a köztük és a Nap között lévő Föld vet rájuk, elsötétítené őket, és sem ők nem látnák a Napot, sem a naptest őket. – Ezek azonban nem veszik figyelembe, hogy a Föld gúla alakú árnyéka sok csillaghoz nem ér el, amelyekhez pedig eljut, ott a háromszög már oly mértékben kisebbedett, hogy a csillag testéből csak keveset takar el, a többi részt pedig megvilágítja a Nap.


Eme elmélkedés a párizsi Institute de France gyűjteményében található. Írója Leonardo da Vinci. Félezer éve, 1519. május második napján halt meg, 67 éves korában.

Leonardo a reneszánsz hérosz. Végtelen kíváncsisága csak felfedezéseinek erejével volt mérhető. Megfigyeléseit, tapasztalatait jegyzetek sokaságában rögzítette. Bölcs belátással írja le a windsori kastélyban őrzött Windsori fóliákban:


Te pedig, aki az ember alakját és tagjait minden megjelenési formájukban szavakkal akarod leírni, hagyj fel e szándékkal, mert minél aprólékosabban írod le őket, az olvasó elméjét annál jobban összezavarod, és megnehezíted számára a leírtak megértését. Tehát nem leírni, hanem lerajzolni kell őket.


Világ körüli turnéja és több százezer látogatója után március 16-án Magyarországra érkezett a XV. századi zseni több festményének reprodukciója, valamint közel 60 műszaki találmányának interaktív és kipróbálható makettje. Nemcsak festő, hanem a saját idejét több száz évvel megelőző, ezerarcú tudós. A kiállításon több tucat, fából épült találmánnyal is találkozhatunk. Ezeket egy mai olasz mérnökcsoport da Vinci eredeti rajzai alapján állította össze olyan anyagokból, amelyek az ő idejében is elérhetőek voltak.

Költő is volt. A milánói Ambrosiana Könyvtár tulajdonában lévő, 1480 és 1518 között rajzolt és jegyzetelt Codice Atlantico alábbi szövegrészlete is erről árulkodik:


Mivel a szem a lélek ablaka, a lélek mindig attól fél, hogy elveszíti őt. Annyira, hogy amikor valami olyasmi mozog előtte, amitől az ember megijed, akkor a kezével nem a szívéhez, az élet forrásához kap, nem is a fejét, az érzékek felettesének helyét védi, nem a halló-, a szagló- vagy az ízlelőérzéket, hanem rögtön a megrémített érzéket oltalmazza. Nem elég neki, hogy a szemeket lezárja, és a szemhéjakat a lehető legerősebben összeszorítja, amitől a szemek rögtön az ellenkező oldalra fordulnak, hanem, nem tudván őket biztonságban, még egyik kezét is eléjük helyezi, a másikat pedig kinyújtja, hogy megvédje őt félelme tárgyától.


De most még, májusban, gyöngéd a fény.

A tavaszi sugár… –


– olvasom Tóth Árpádnál – 


– aranyburokba fonta

A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető

Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,

Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén

A park-őrző, borús csillámú rácsvasak

Festékes könnye folyt, sírtak, mert féműk éjén,

Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.


Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,

Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,

Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,

Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.


Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka

Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,

Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,

Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.


Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet

Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,

A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…


Hasonló élményeket kívánva, maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2019-ben, 500 évvel az első reneszánsz polihisztor halála után

És kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág

Közlemény 11 órával korábban

A gázár emelésének előjele 11 órával korábban

Erről jut eszembe 11 órával korábban

Miskolcon is remekeltek 11 órával korábban

Hírek 11 órával korábban

Széltündér, libbenő 11 órával korábban

Három a feszt! 11 órával korábban

Megsimogatni a lelkeket 3 héttel korábban

Választás 2024 3 héttel korábban

Épített örökségünk 3 héttel korábban

Épített örökségünk 1 héttel korábban

Műsorkalauz 2 héttel korábban

Épített örökségünk 2 héttel korábban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató