Árulkodó szó ez. Jól sejted, kedves Olvasóm, ma Kányádi Sándor Szigorú még a tél versével indulunk a tavasz elé. Ez alkalommal a természet és a természet közelében élő ember máig élő kapcsolatát firtatva.
A tavasz már itt van a bokrok alatt
Tojásra ül a kotló.
Zümmög a keltető.
Vetkőzni kezd
a dombtető.
Zöldülni kezd a fűz.
Zsendülni kezd a fű.
A jó Nap egyre melegebb
tekintetű.
Mosolya egyre biztatóbb
és egyre tüzesebb;
kergeti hegyen-völgyön át
a vacogó telet.
Húshagyókedd idén február 25-ére, Mátyás napjára esik.
Ha Mátyás jeget talál, összetöri,
de ha nem talál, akkor csinál.
Vajon az idén betartja-e szokását? Elválik.
A farsang a tavaszvárás ősi örömünnepe. A farsangi szokások a Kárpát-medencében a középkortól ismertek. A nagy evésekkel, ivásokkal a természetet is hasonló bőségre kívánták késztetni. Húshagyókedd mindig 47 nappal előzi meg a húsvétot.
Tavaszra várva
Az igazi farsangi karneválok ideje az ünnepkört záró napokra esik: farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyókeddre. A húshagyó elnevezés az olasz carneval tükörfordítása. A szó a latin carnem levare, azaz húst elhagyni kifejezésből származik. A tréfás olvasat ebből született: Carne, vale! Azaz: Hús, ég veled!
Húshagyó, régiesen húshagyat, a hadikfalviak ajkán húsagyó, az északi csángókén húshagyás. Másként: farsangháromnapok, farsang farka. Vigíliája a Lányi-kódex szerint a húshagyószombat. Lehetséges, hogy a szó a népnyelvben még ma is él.
Húshagyót a székely csonthagyónak is nevezi tréfásan, mintha mondaná: A húsát megeszik, de csontja ott marad – írja Kriza János a Vadrózsákban.
Tőkés István a Hétköznapok – ünnepnapokban említi, hogy a Küküllő mentén púposnapnak nevezik. A bőséges vacsorából nem maradhat ki a pánkó, de a főtt kolbász sem.
Dömötör Tekla A népszokások költészetében a Baranyába telepített moldvai csángóktól idézi a történetet:
Oton nálunk Pusztinábo őseink ugy meséték, hogy régebb a húshagyatról, hoty Szent László kirájról, hogy mért van húshagyat kedden. Azért van húshagyat kedden, hoty Szent László kiráj elvót a pogá hadokot észokra elverte és veresége után keddre tért haza. Kedden kikérte a jó Istentől, hogy engeggye meg neki es, hogy a szüleivel húst hagyasson. A jó Isten neki megengette, és kedden este a szüleivel húst hagyott. És hőseink mongyák tovább, hoty hol a Dunán átkelt, ot ma mái napig es teccik a kárgyának az áthuzás heje.
Tréfás városi párviadalra utal a Magyar Simplicissimus a XVII. századból:
Húshagyó kedd éjszakáján a mészároslegények egyebek között ilyen különös tréfákat szoktak csinálni. Kötelet húznak a lőcsei vendéglőstől a másik oldalon fekvő őrházig, amelynek közepére egy fonallal jól összekötözött libát akasztanak a lábánál fogva. A legények nyeregtelen lovon futtatnak el a kötél alatt és igyekszenek elkap-ni a liba nyakát. A kapkodás és nyargalás addig tart, amíg valamelyik a lúd fejét le nem szakította. Ez aztán hirtelen elvágtat vele s jól elrejti, mert a többiek üldözőbe veszik s igyekeznek tőle elragadni; pedig, aki a fejet elvitte, egy évig főlegény és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvez.
Kegyetlen játék volt ez, mint ahogy az élet is abban az időben.
Sok helyt a Kárpát-medencében, hogy a kártékony szárnyasok el ne vigyék az első ízben kieresztett csibéket, húshagyókor főtt disznófej lyukas csontján keresztül néztek rájuk, és ezt kántálták:
Csóka, kánya, varjú, szarka
mind vakok legyetek,
csak az én csibéim
legyenek szemesek.
A vetés kártevői ellen a gazda húshagyókeddi vacsora előtt gúzst kötött fűzfavesszőből, miközben a fia kérdezgette a kamrából. Ő meg kintről felelt:
– Mit kötsz, mit kötsz?
– Kígyunak, békának a száját,
verebekét, egerekét, patkányokét,
minden kártevőét.
Karnevál herceg farsangi diadalmenete hamvazószerdára virradóan halottasmenetté változik – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – Európában általános szokás volt, hogy a farsangot jelképező alakot (…) medvemaszkát, vesszőből, szalmából, rongyból formált torz képmást megjátszott jajveszékelés közben kivégzik, többnyire hatalmas máglyán elégetik, maradványait pedig eltemetik. Nálunk a szokásnak farsangtemetés, téltemetés, télkihordás a neve.
Valószínű, hogy a régi időkben a jelképes bábu helyett eleven embert égettek meg, aki a telet személyesítette meg. Julius Caesartól tudjuk, hogy a kelták emberek tömegét áldozták fel ünnepeiken, így a február elsejei Imbolc napja alkalmával is. Egy vesszőből font óriásalakba zárták őket, amit aztán felgyújtottak. A tűzről, füstről azt tartották régen, hogy a bűntől, betegségtől megtisztítja az embert. A középkori Nyugat-Európában a fentebb leírt módhoz hasonlóan „fertőtlenítették” a tél utóján a falvak, városok hatá-rában lévő lepratelepek lakóit. A máglyahalált halt farsangherceg a kelták elégetett vesszőóriásának egyenes ágú leszármazottja.
A hamvazószerdát követő napon, az egynapos böjt után, a böjtöt felfüggesztik, hogy a farsangi maradékot elfogyaszthassák. Ez a kövércsütörtök. Valamiképp minden archaikus tájunkon – Székelyföld, Moldva, Szeged, Göcsej – számontartják. A tréfás zabálócsütörtök, torkoscsütörtök, zsíroscsütörtök, a teljes hét kövérhét neve ma is él.
Dugonics András jeles mondásai között olvassuk:
Kinek sok zabálócsütörtökje, annak sok hamvazószerdája és böjtje.
Régen a kanász – éppúgy mint Márton napján – rügybontó vesszőt hozva szerencsét kívánt. Szalonnával jutalmazták meg.
Másnap, pénteken kezdődik a nagyböjt. Az Érdy-kódex negyvenlőböjt néven hagyományozta reánk. Az egyházi évben hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedő, Jézus negyvennapi böjtölésének, majd kínszenvedésének emlékezetére szentelt negyvennapos időszak.
A böjt, régiesen bűt szó megbecsülendő régiségünk, hiszen még a magyar nyelv szakrális pogány rétegéből került át a keresztény szóhasználatba.
A régi idők böjti fegyelme igen szigorú volt. A böjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek napjában. A nép vallásos életében döntőek voltak a hagyományok. A hivatalos enyhítések következtében a ma embere már nem volna kötelezve a szigorú böjtre, különleges kikötésekre. De sok helyt még az ősök rendtartó élete megszentelte ünnepeket, így a böjti szokásokat is, nyelvével, hitével, életvitelével együtt megtartotta a hagyományőrző falu. Akadnak még ma is falvak, paraszti közösségek, amelyek, a halat nem számítva, csak növényi eredetű táplálékot vesznek magukhoz. Még tejtermékkel sem élnek. Nem zsírral, hanem olajjal főznek. Annyira, hogy a böjtös eledelek számára több helyen talán még ma is külön edényeket használnak.
De hadd írjam le, hogy meggyőződésem, a böjtölésnek nem elhanyagolható egészségmegóvó szerepe is van.
Ilyen böjtök megtartói, s ne nyelvi böjtök elviselői legyünk – a következő évszázadokban is.
E kívánalommal rekesztve ma soraimat, maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2020. február 21-én, az anyanyelvek nemzetközi napján.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
