Miközben az ő szavaival emlékezek elmúlt időkre – nyárra, régmúlt nyarakra a Somostető alján az ezerkilencszázas évek derekáról évszázada ide tapadó virágillatról a nagy háború utáni döbbenetben –, Gárdonyi Gézával járom November erdejét.
Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek, s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szegfűimet a porba metélték,
összerongyolták lugasom palástját,
koldussá csúfíták a jó kis akácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóm aranytányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom (…)
S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak:
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának (…)
Távol, hol már a hó királya hódít, az ég lengette örök lobogóit
Izenettel érkeztem én is. Egy hetvenéves üzenettel, Bajorerdőből, Wass Alberttől:
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenet haza. Ővele vallom én is, hogy
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Áprily Lajosnál békességesebb embert elképzelni sem lehet. Kós Károlynak írta volt a Tetőnben:
Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: „Minden összeomlott…”
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Kedves Olvasóm, 335 eddigi levelemben bejártam Veled Erdély számtalan táját. Tetőkre is felhágtunk. Somostető, Cinege-tető, Csergedi-tető, a Riszeg Körösfő felett. Túráztunk a Pongrác-tetőn át a Gyilkos-tó felé. Koszorúztunk a székely Thermopülén – a Nyerges-tetőn. Fejet hajtottunk a Tolvajos-tető három keresztje előtt. De jártunk a Kénosi-tetőn is, a Küküllő és Homoród vízválasztóján. S a Rez-tetőt sem kerültük el Nagygalambfalván túl, Székelydobó felé menet.
E hétvégén arra biztatnálak, hogy Áprilyval csodálkozzunk rá valamely tetőről, szabad kilátású helyről, erre az erdőn túli országra, ami a miénk:
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.
Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.
s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.
November utolsó napja Andrásé. András apostol Péter testvére. Életéről, pályájáról keveset tudunk. A hagyomány szerint X formájú kereszten szenvedett vértanúságot. Ez az andráskereszt – írja Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. – Tekintélyét, népszerűségét elsősorban névünnepének kalendáriumi helye határozza meg.
András-nap az egyházi év őszi és téli szakának mezsgyéjére, az advent küszöbe elé esik. A középkor kezdetén léphetett a keresztény világban valamely régebbi pogány jelentős nap helyébe, mint a házasságorákulumoknak legjobban kedvező napok egyike – így érvel Katona Lajos Folklór-kalendáriumában. – A szokások, melyek Európa majdnem minden keresztény népénél e naphoz fűződnek, lényegükben ugyanazok. Alapjuk ugyanis az a női lelkeknél kiváltképpen vajmi érthető kíváncsiság, amely az embert, de főleg a némbert jövendőbelije ki- és miléte iránt nyugtalanítja. Az év ama nagyobb számú napjai közül, amelyek e kíváncsiság kielégítésére a babonás lelkek előtt, régibb hagyományok öntudatlan hatása alatt, alkalmasakul mutatkoztak, egyik sem örvend nagyobb népszerűségnek (…), mint Szent András apostol és vértanú napja. Hogy Szent Péternek e szintén halászmesterséget gyakorló s utóbb hittérítő útján a görögországi Pátréban keresztre feszített testvérét mi juttatta ehhez a házasságközvetítő szerephez: az még mindég kérdés tárgya.
Nem tudni, a legendát szülte-e névünnepe, vagy legendája miatt lett a hónap apostola, mindenesetre senki sem illik a tizenkettőből nála jobban Nyilas havának első dekádjába – állapítja meg Jankovics Marcell: Jelkép-kalendáriumában. – Eleink a hónapot is róla nevezték el. Életrajzát az apokrif András cselekedetei tartalmazza, és az Arany legenda szerzője költi újra. Eszerint térítő útján eljut a sztyepplakó szkíták közé is, ezért hagyományosan őt tekintik a „szkíták térítőjének”. A „szittyák” – bármilyen népcsoportot is fedjen e név – már az ókorban hírhedt nyilazó nép voltak, magukat a „Szarvas népének” nevezték.
Jogos tehát a kérdés: igaz-e hogy a mi államalkotó népünket stop még maga szent andrás keresztelte volna meg stop a szent atya ezredvégi ittjártakor nem cáfolta az itteni elöljárók határozott állítását stop (…)
A soha meg nem válaszolhatót Kányádi Sándor Eretnek táviratok pán Cogitónak odaátra című művének Első sürgönyében kérdezte…
Hogyan történt, miképpen volt? Soha meg nem válaszolható. De! Évezredek óta itt vagyunk – szétszóratásban is, a Kárpát-medencében. Joguk hozzá múltunkból fakad.
A verses útikalauz Novemberből vezetett át minket Decemberbe.
Már tegnap ősz volt, tiszta és napos:
a virágkóró dértől harmatos:
a fák kopaszak, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.
Gárdonyi Géza Decembere ez. Történhet bármi is, a változó természeti tájba beleköltöző, inkább: visszaköltöző, ember bölcsességével és méltóságával tekintsünk körül e tájon.
Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.
Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka színeit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen
– „Legyen a világ ezentúl fehér!”
…És lett a világ tündöklő fehér.
Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, –
felhőtlen ég és örök némaság (…)
*
Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, –
csak a hó világít.
Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve: s mi is emberek
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.
Megtérve tetői sétánkról, üljünk mi is kályhák melege, emberek melege mellé. Innen kibámulva a zord és ijesztő téli világba, az emberi viszonyok fagypontján, várjuk ki türelemmel a tavaszt.
Oh csak még egyszer jöjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.
Annak reményében, hogy az ibolyák lábaink előtt nyílnak még a számolatlan tavaszokban, maradok kiváló tisztelettel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
