A természet kalendáriuma (CDI.)

Gyorsan hosszabbodó nappalok. Később köszönt ránk az elsötétült égbolt csillaglámpásainak milliárdja.

Március idusa, úgy este 9 óra tájékán. Lassan búcsút intünk a horizont alá hajló téli csillagképeknek. A nyugati látóhatár fölé rugdal még a Bika a vöröslő Aldebaránnal. Fölötte, a Tejúton a Szekeres, bakján a fényeskedő Capellával. Ny-DNy-ra a horizont fölött csillog az Orion- meg a Lófej-köd. Csak teljesen fényszennymentes égbolton láthatjuk őket szabad szemmel. Ha az Orion övét bal kéz felől meghosszabbítjuk, a Nagy Kutya Szíriuszához – a legfényesebb csillaghoz – érkezünk. Fénye több mint nyolc és fél évvel ezelőtt indult el, hogy most szemünkbe csillanjon. Az Orion felett az Ikrek, Castor és Pollux, ágálnak. É-Ny-on a Kassziopeia és a Perszeusz készül a horizont alá bukni. Az Ikrektől keletre felsorakoznak a tavasz állatövi csillagképei: a Rák, az Oroszlán és a Szűz. Most élesedhet szemünkbe a Rák halovány Praesepe csillagköde, az ókoriak Kaptárja, nagyobb távcsővel körülbelül 350 csillagot számolhatunk benne. Az állatöv alatt a déli égboltaljra szögezik magukat a pislákoló Egyszarvú, az Északi Vízikígyó, a Szextáns, a Serleg és a Holló. K-ÉK-en az Ökörhajcsár már felébredt, Bereniké haja a Szűz fölött lebeg. Közöttük a Vadászebeket veheti ki a sötét háttérből a figyelmes szemlélődő. Fö-löttük a Nagy Medve cammog, hátsó lába éppen a zeniten pihen, tőle nyugatra a Hiúz nyújtózkodik. Észak felé a Sárkány farka szinte rátekeredik a Kis Medvére, s a Sarkcsillagtól kissé É-ÉK-re rálelünk a Céfeuszra is.

A hónap közepén a Merkúr napkelte előtt kereshető keleten, de csak háromnegyed órával ébred a Nap előtt. A Vénusz magasan ragyog a kora éjszakai D-Ny-i égen, több mint négy órával nyugszik a Nap után. A Mars, a Jupiter és a Szaturnusz találkát adott egymásnak a Nyilasba. Az Uránusz a Kosban jár, sötétedés után nyugszik. A Neptunusz fényét a Nap rabolta el.

A Hold? Ma napnyugta körül kél csaknem keleten, s fogyva vándorol a nyugati horizont felé. Megzizzenti a még csupasz szomorúfüzet, s a templom faláról elkószáló éjszakai reflektorfényben lassú táncra kelnek a hosszú ágak. Sejdíttetik szőkülésüket.

Még barna bokrok közt bujkál a tél.

A szélben hangos varjú varjút űz.

Vörösbegyünk még koldulgatva él.

De lám: szőkül a patakparti fűz. (…)

A fán bolyongtatom tekintetem

s a futó fény is éppen arra tűz.

Te szőke folt, adj gyógyulást nekem,

te sárga-szőke patakparti fűz.

Veszem a szót kölcsönbe Áprily Lajostól. Szőkül a fűz. De nem csak a patakparti.

S ahogy ott lóbálózik a telihold néhány szomorúan lecsüngő hosszú, vékony ágon, olybá tűnik, mintha ő adná mélyarany tüzét az ágaknak. Lázas március.

Virágos hant és véres rög felett

Már bontja zászlaját a kikelet.

Végig cikáz

A termő, zengő márciusi láz.

Folyó megárad, megborzong a rét,

Ezer követ száll, ujjong szerteszét,

Vígan cikáz

A nyíló, bízó márciusi láz.

Ó templomok tornyán a csókja ég,

Vén börtönök odvára tűz a fény,

Büszkén cikáz

A boldog, bátor márciusi láz.

A vér és könny termékeny földje már

Új csókra és új ölelésre vár:

Végig cikáz

A lelkeken a márciusi láz!

A márciusi láz. Juhász Gyula versével érkezünk március idusához. Tizedikén még a Székely vértanúk obeliszkjénél, 19-én a Vártemplom elől – ahonnan éppen lelátni a Bodor-kút bitorolt helyére. Félidőben valahol a Petőfi-szobor előtt – legyen az Vásárhelyt, Fehéregyházán vagy éppen Budapesten. Bőrömön érzem, Kányádi Sándor szavával:

Kinyílott az idő,

mint egy virág,

barkázik, rügyezik

a fűzfaág.

Kék ég alatt kék füst

tollászkodik,

bontja szárnyát föl a

sárga napig (…)

Március van. Március idusa, forradalmak ideje. Az élő természetben is. Hóvirághadsereg levélkardjainak milliói tündökölnek a fényben. S lám, van a virágvitézek közt olyan, ki (!) már hervadozva, magját óva, bogyótermését növeszti. Új tavaszoknak. Mert bár hagymáról szaporodik rendszeresen, de az utódhagyás jogáról, a megporzott virág dicsőségéről nem mond le. Ezt diktálja a természet rendje.

József Attila írta volt 1937 Márciusában:

Langy, permeteg eső szemerkél,

új búza pelyhe ütközik (…)

Zöld robbanásokkal kitört

a kikeleti víg erőszak.

A március ma is így érkezik e tájra. Bármennyire is csúfolódik vele – ejnye, nem is vele, de a tavaszba sürgősködő, belebambuló vagy éppen fölényeskedő Emberrel – Vajda János A tavasz jeleiben.

Nem nézem én az ibolyát,

Kakukra én nem hallgatok,

S nem jóslom ebből a tavaszt,

– Ez már igen kopott dolog.

Falunkban a zsidógyerek

Rongykérő sípja hangozik,

Ez legbizonyosabb jele,

Hogy az idő tavaszodik.

Nem szedek én kikericset,

A gólyákat sem bámulom,

Én a tavaszt egészen új

Költői pontról jósolom.

Fölöstökömre a bíró

Már nem pálinkát, bort iszik,

Ez legbizonyosabb jele,

Hogy az idő tavaszodik.

Fecskékre és a zöld mező

Virágira nem ügyelek,

A legelőre kimenő

Tehéncsordának nem hiszek.

Itáliából a goróf

Magyar honába költözik:

Ez legbizonyosabb jele,

Hogy nálunk is tavaszodik.

Tavaszodik. Nálunk is. Harminc éve. Nem csak a természetben. Reményünk tán még van erre nézvést. De aláírni csak kellene ama támogatói nyilatkozatot a regionális kultúrák fenntarthatóságáért!

Annak is 23 éve már, hogy március 14-én a brazíliai Curitibában elfogadták a Curitibai Nyilatkozatot, melynek üzenete: A víz az életet, és nem a halált szolgálja!, s elsődleges célja a fölösleges gátépítkezések elleni küzdelem, az eredeti lakóhelyük elhagyására kényszerített őslakosok védelme.

Ha látsz egy gátat,

egy büszke kemény gátat,

habos, tajtékos vadvizek előtt:

imádkozz, hogy a vizek győzzenek.

Kérj Istentől a vizeknek erőt,

földszakítót, világrengetőt,

hogy verje le a gátat!

Mert nem Istentől való dolog

gátat emelni a vizek elé.

Elzárni tüzes rohanásukat,

a nótáikat, a kacagásukat,

dölyfös szavakkal: nem lehet tovább!

A vizek zabolázhatatlan erejét Petőfi is megénekelte, ő a tengerről beszélt. Wass Albert a Gátakban a folyóvizekről. S nem csupán a vizekről.

És mennyi gát van, ó de mennyi gát…!

ha körülnézel, nem látsz egyebet:

béklyóba törpült szenvedélyeket,

mederbe kényszerített vágyakat,

csók-gátakat,

kacagás-gátakat,

vér-áztatott, könny-áztatott,

elátkozott szabadság-gátakat! (…)

Innen, e tavaszi lázadástól kell eljutni a megbékülésig, mint írja Kiss Jenő a Folyókban:

(…) Nem az a példás hazaszeretet

ha életünk egy völgyben megreked,

s vizét moszat kuszálja, mélye kásás –

a helytállás nem béna helybenállás!

Ó menni, menni, egyre áradón,

fönn nem akadni csip-csup gátakon,

menni testvér vizekkel összefogva

mélyülve váltig, s váltig gazdagodva,

lágy mozdulattal, mégse téveteg,

egybeölelni tájakat s népeket,

s míg korsaikat bennünk megmerik,

csak menni – a Forrástól a Tengerig!

Az az igazság: annyit adsz hazádnak,

amennyit a világnak! Illanók

vagyunk, akár a víz – a tó kiszárad,

de mindörökkön élnek a folyók!

Élnek! Az élet bennük őrzi titkát

– hisz meg nem álló hömpölygés a lét –

Vizükkel ők a tengert gazdagítják:

a minden harcok s álmok tengerét!

E sorok igazságával búcsúzom ma tőled, kedves Olvasóm. Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2020-ban, két nappal március idusát előzve, holdtölte és utolsó negyed között félidőben