2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Amikor a melegűlt tavasz a kebelét kinyitotta

És a leggyönyörűbb víg nap az égre kerűl,

Minden kis féreg csúsz-mász vagy szökdös alá s fel

S a nap alatt kedvét tölti szokása szerént.

A barom a gyepeken legel és fickándoz; azonban

Menvén a vídám pásztor utána, süvölt.

A madarak csevegési miatt hegyek oldali csengnek

Szép hallgatni miként zeng valamennyi madár.

A verebek csevegik repdesve: csirip! csirip! a gyász

Fecske: firics! fricsér! a cinegécske: vicinc!

A pintyőke: pipinty! a csíznek ez a szava: csíz csíz!

A tenglic: tinglinc! így magyarázza nevét.

Mondja pacsirta: Vidék! ki-ki dícsér, mind kiki dícsír!

Erre rigó görögül mond: flüaréo! ió!

Banka pedig: to to tót! jó tót vót! hup! hup! upup! hup!

Úgy makog; a kakukk is mondani szokta: kukuk!

S nemdenem éneke közt cseng a kis fülemülének:

Gyüjj gyüjj! gyüjj csak gyüjj! füttyre tanítalak itt?

Egyszóval valamennyi madár énekre hevült már

Mindenik a gyönyörű víg kikeletnek örűl.


Így énekli Édes Gergely református lelkész, költő Némely tavaszi madarakról versében a tavaszt. Nevét sem ismerjük ma már, pedig ez a sajátos hangú költő népszerű volt a maga korában, a XVIII. század végétől a XIX. század első feléig. Egyike volt a „míveskedők”-nek, szenvedélyesen és játékosan kísérletezett a magyar nyelv verstani lehetőségeivel. Tudatosan utánozta a népköltészetet. Egy-két népdalutánzatából népdal lett. Legnevezetesebb A petri gulyás. A felvilágosodás, a romantika korában élt, Petőfi, Arany, Tompa fellépé-sének tanúja volt.

Ma, kedves Olvasóm, az ő évszázadokból jövő derűjét tartom pajzsként magam elé ebben a világjárványos zivornyában.


Hát mikor én látom hogy Apollóm rám mosolyog; már

Nemdenem a citerám végyem örömmel elő?

Jer citerám! zengjünk mi is a természet Urának

Amikor a napfény gyenge mezőre kihív,

Hol valamennyi madár mikor énekel, arra tanítgat

Hogy van azoknak urok! van! ki nekünk is Urunk.

Aki beléjek adott egymást értő különös szép

Hangokat, és azzal tisztelik őtet azok.

Kik ha valósággal tudnák az okok folyamatját

Mint az idő nyíltát érezik, észre veszik;

Tiszteletében a legfőbb Jónak megelőzvén

Áldozatúl vinnék éneki hangjaikat.

Ámde nem értelem az, hanem érzelem és különös hang

Amiket a kikelet bennek örömre fakaszt.

Így ha mit ösmérnünk lehet a természet Uráról

Mindazokat nékünk engedik által ezek.

Úgymint akiknek nem csak csupa nyelvet ajánlott

Sőt tudományhoz okos lelket is önte belénk.

Akiknek nyilván szól mind az okok folyamatja

Mindez az égi sereg mely örömébe cseveg.

Mondjuk azért mikoron az egek seregére tekintünk:

Légy áldott menny s föld atyja! hatalmas Ura!

S íme virágzik a barackfácska merészen


Tegnapelőtt egy képpel örvendeztetett meg egy tanártársam, kertjében fényképezett virágzó barackot. Janus Pannonius sorait idézte, az Egy dunántúli mandulafáról sorait, amit Weöres Sándor így magyarított:


(…) Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,

Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.


S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,

Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd! (…)


S mintha csak a fél évezredes sorok igazát bizonyítaná, a tegnapi ágcibáló szeszélyes hideg szelekkel érkező pilinkélő havazás váltott ritka márciusi hózivatarrá, belepve ágat, bokrot. Mára megint felragyogott a nap, de csak fénye van, melegét még nem érezni.

Pannonius is boldog itáliai tájakra indult utolsó útjára. Miután elárulta Mátyást, s ellene fordult, a király haragja elől Velence felé menekült. Útközben megbetegedett, meghűlt, és 1472. március 27-én a ma Horvátországhoz tartozó Medveváron elhunyt.

Menekülés. Északolasz tájakra vagy onnan. Menekülés a járvány elől. 

Mint 1348-ban a firenzei pestisjárvány idején. Hét nő és három férfi egy vidéki kastélyba menekül. A háborítatlan természetben, távol a halálos járvány rémétől történetek mesélésével telletik az időt. Mindenki mindennap mond egy-egy mesét, így tíz nap alatt száz történet hangzik el. Igen, ez a Dekameron keretcselekménye. Élet és halál körforgása, ám mindenkor az Élet kerekedik felül. Szerelmi-erotikus és  ironikus-szatirikus történetek füzére. Giovanni Boccaccio jókedvű humora a reneszánsz ember életigenlése. Az élet örömeihez való jog fontosságát hangsúlyozza. Reneszánsz. Ebből a világból már hiányzik a pokoltól való félelem. Ez más világ, mint a Dante Alighierié. A szerelem a novellákban őszinte, a boldogság forrása. Boccaccio hősei gyakran nehéz helyzetből szabadulnak meg egy-egy találó szóval, tréfás ötlettel.

Ez az életszemlélet tette Boccaccio jó barátjává a nála alig idősebb Francesco Petrarcát. Levelezésük bensőséges viszonyra vet fényt. Petrarca volt az, aki megakadályozta, hogy Boccaccio egy kétségbeesett pillanatában elégesse ezt a művét. Boccaccio élete utolsó húsz évét humanista tanulmányainak szentelte, tudós munkáit latinul írta, s ezekre volt a legbüszkébb. Szegényen élt. Petrarca 50 aranyat hagyott Boccaccióra végrendeletében azzal a megkötéssel, hogy bundát vegyen rajta…

Petrarca. Jómagam néhány hete dombról és emberről írtam, s a reneszánsz emberéről, aki megmászta ama dombot. Aztán Zoltán Ildikó tanárnőm helyretette a régi magyarórai emléket. Domb? 2000-es csúcs a Mont Ventoux. Az ember pedig maga Petrarca. Az ő álmélkodása ott a világ szépségén, nos, ez volt az igazi reneszánsz pillanat.


Az a vágy ösztökélt csupán, hogy ezt a roppant magas hegyet, melyet nem ok nélkül hívnak „Viharos”-nak, a mai napon megmásszam (…) Eltökéltem hát, hogy amire annyi éve gondolok, immár véghezviszem – kezdi Dionigi di Borgo San Sepolcróhoz írt, 1336. április 26-án kelt levelét Petrarca.

És a csúcson?

Első pillanatban a roppant látványtól megrendülve álltam, és mintegy elzsibbadtam a szokatlanul könnyű levegő bűvöletében. Körülnéztem, s láttam a felhőket lábam alatt: kevésbé tűnt előttem hihetetlennek az Athos és az Olympos hírneve, mikor tulajdon szememmel ugyanazt láttam egy kevésbé híres hegyen, amit azokról olvastam és hallottam. 

(…) a lelket is a magasba emelve eszembe jutott, hogy kezembe vegyem Szent Ágoston Vallomásait, melyet a te szereteted ajándékozott nekem (…) Kinyitottam, hogy majd azt olvassam benne, ami a szemem elé kerül. (…) Istent hívom tanúságul, hogy amint a pillantásom a könyvre esett, ezt olvastam benne: „Elmennek az emberek, hogy megcsodálják a magas hegyeket, a tenger dagadó hullámait, a hosszan lefutó folyókat, a végtelen óceánt, a csillagok pályáját, de önmagukra nem gondolnak.” Bevallom neked, megütöttek e szavak. 

(…) Mit nem kellene fáradoznunk, nem azért, hogy a föld fölé emelkedjünk, hanem azért, hogy azok fölé a kívánságok fölé emelkedjünk, amelyek a földi dolgok szeretetéből fakadnak! (…)


Jómagam is fel-felmegyek, manapság már csak gondolatban, a vásárhelyiek Mont Ventoux-ára, az Istenszékére. Áprily Lajos gondolatát továbbgörgetve – Sötét ember, honnan hozol ma fényt? –, onnan, a csúcsról, ahonnan belátni fél Erdélyt, hozom a hitet s a reményt. Ezt szeretném átplántálni, kedves Olvasóm, a te szívedbe is. 

A csúcsról jövet. Ez is reneszánsz pillanat. Nemde?

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2020-ban, napra pontosan 548 évvel Janus Pannonius halála után

Sötét ember, onnan hozol ma fényt

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató