Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul
A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,
Megannyi drága serleg, színültig telt kehely,
Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul –
És részegít a látás, szeszéllyel kitalált
Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,
És csak iszom a fényt... szomjas, szegény szememhez
Emelem az ömlő fény egyetlen italát...
Ó, édes napsütés! A 99 évvel ezelőtt, 1912-ben írt Tóth Árpád-verssel indulok július kies tájaira. Ha kedved tartja, jer velem, kedves Olvasóm!
A hónapot Kr. e. 44-ben Marcus Antonius hízelgő javaslatára nevezték el júliusnak Julius Caesarról, aki e hónap 12. napján született – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában.
Júliusra esett akkor is, ott is a mezőgazdasági munkák dandárja. De ünnep is akadt. 7-én volt a Nonae Caprotinae, a rabszolganők ünnepe. Ezen a napon az asszonyok Iuno
Caprotina tiszteletére áldoztak egy vadfügefa, „kecskefügefa” (caprificus) alatt. A fügefa tejszerű nedvét mutatták be áldozatul Junónak mint kecske-, illetve fügefaistennőnek. Mind a kecskét (capra), mind a fügét (ficus) termékenységjelképnek tekintették a rómaiak, az orgiasztikus szerelem szimbólumai voltak. A kecskeistennő papnői eredetileg Bacchus férfifaló szolgálói, a bacchánsnők módjára viselkedtek. A monda szerint, amikor Róma szomszédjai összefogtak a város ellen, a római rabszolganők honleányi buzgalomból magukra öltötték úrnőik ruháit, és az ellenség táborába vonultak lelkes fogadtatásul, s nagy mulatozást csaptak velük. Amikor sikerült leitatni őket, vezetőjük, Tutela felmászott egy kecskefügefára, és jelt adott a közelben rejtőzködő római férfiaknak, akik az alvó ellenségen fényes győzelmet arattak.
Az ókori magaskultúrák anyaistennőinek – idézem újólag Jankovics Marcellt – egyik növényi alakja a tejet adó fügefélék valamelyike volt. Indiában az asvattha- és a banjanfát (Ficus religiosa, F. indica) ma is szentnek tartják, Egyiptomban Nut, Hathor vagy Ízisz szederfüge (F. sycomorus) képében szoptatta fáraó-gyermekét, a kisázsiai Adónisz anyja Szmürna, a szmürnafügefa volt. Rómában a fügét „Rumina fügefája” néven tisztelték. Rumina (Emlő) Junónak mint a szoptató anyák és a dajkák védő istenasszonyának volt a neve, s az ő fája alatt szoptatta a mítosz szerint Romulust és Remust farkasdajkájuk.
A Ficus ruminalis kapcsolata az ikerkultusszal, világfaként való felfogása összefügg a mitikus „szoptatás”-motívummal: a Tejút átöleli az égre kerülő Ikreket is.
Amikor a Nap a Rák csillagképben jár, az éjszakában az állatövi csillagképek közül az átellenben lévő Bak uralkodik. Az ókorban július elején, miután a Nap elhagyja a napfordulót, ismét látható lett a Tejúton ragyogó, kecske után elnevezett Capella csillagkép.
A füge virágzása júliusig tart, s ilyenkor termi első gyümölcsét. Az egyre jobban felmelegedő nyarakban a Kárpát-medencében is egyre gyakrabban tapasztalhatjuk a fügeérés idejének előresietését.
Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zörgő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!...
Gulyás Pál így becézgeti A méhekhez szóló versében a beporzást végző rovarok legilletékesebbjeit.
Csokonai Vitéz Mihály Déli aggodalomjának természeti képei is a mára egyre ritkuló beporzókat dicsérik:
Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenessen omlik lefelé súgára.
Küszködik a bágyadt levegőég s hevűl;
Felfortyant az egész természet merevűl.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Óltja szomját a hűs forrás vize mellett,
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A híves árnyékban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a setét lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
– majd így folytatja:
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcskő ugrál pattanó lábain
A hévtől elaszott fűszálak szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak magok is a híves szellők is:
Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő Zefirek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambróziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
S úgy szálljatok hozzám e setét berekbe (…)
Július 1. a globális túlfogyasztás napja. E naptól kezdve az év hátralevő részében az emberiség, felélve az adott év feltételezett biomassza-termelését, hozomra fogyaszt. Fogyaszt és szennyez. Amikor 2006-ban Andrew Simms közgazdász és társai kidolgozták a globális ökológiai lábnyom fogalmát, a „túllövés” még októberre esett. 2018-ban augusztus 1. volt ez a nap, az idén július első napja az. Ilyen szintű túlfogyasztás mellett idén körülbelül 1,7 földnyi erőforrásra lenne szüksége az emberiségnek. Ma már az ökológusok nem fenntartható fejlődésről, de fenntarthatóságról beszélnek. A végtelenségig nem lehet kizsákmányolni az élet bolygóját, a Földet. Sajnos, ezt még ma sem látja be sem az állami vezetők jó része, sem a gazdasági élet korifeusai.
Július 1-jén, 189 éve, 1832-ben halt meg Pesten Haberle Károly Konstantin Keresztély természetkutató, botanikus. A német tudós, miután Közép-Európa számos helyén gyűjtött növényt, rovart és ásványokat, a napóleoni háborúk elől menekülve, végül Pesten telepedett le. 1815-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Természeti Osztályának őre, 1817-től a Magyar Királyi Egyetemen a botanika rendes tanára, 1818-tól a Füvészkert igazgatója volt. A botanikus kert állományát 10000 fajtára növelte. Kidolgozta a szabályos időjárási észlelések rendszerét. Nevét ma egy, a Balkán-félszigeten honos növénynemzetség viseli.
Ugyanezen a napon, 1874. július 1-jén halt meg a nagyszebeni Fuß Károly Adolf entomológus, evangélikus lelkész. 1837-ben tért haza külföldi tanulmányai után. 1846-tól a Bruckenthal Könyvtárban dolgozott. Néhány barátjával 1849-ben megalapította a Siebenbürger Verein für Naturwissenschaften nagyszebeni tudományos társulatot, amelynek több éven át titkára, majd elnöke volt. Különösen Erdély rovarfajainak összegyűjtésével foglalkozott, számos utazást tett Erdély különböző részeiben. Munkássága eredményeként a bécsi zoológiai és botanikai, a stettini entomológiai, a regensburgi zoológiai s a hallei természettudományi társulatok tagjaik közé választották. 1850-től a szász erdélyi honismertető társulatnak volt választmányi tagja.
Zivatarok hónapja, bürökszagú viharok a kánikulában.
Félelmes ez a növényi halál-szag,
– kezdi apjának, Áprily Lajosnak ajánlott Viharvirág című versét Jékely Zoltán –
szaga a rejtelmes bürökvirágnak,
melyet messze a jégeső levert
s a fergeteges szél idesepert.
Ez a virág, mint némely vad, merész nép,
íme, holtában hirdeti a létét,
a híre rémséget és bosszút foganva
elszóródik minden távoli honba.
Ez a szag ama rejtelmes elem,
melynek varázsától gyermekkoromban
– lett légyen a vihar bármily goromba –
fenségessé vált minden félelem.
Volt úgy, hogy akarva s nem is akarva,
ki kellett állanom a zivatarba,
talán hogy edződjék bennem a lélek,
talán hogy azután majd még vadabban,
még istenibben érezzem, hogy élek.
Most a fekete fellegek rohannak.
– vált váteszszavúvá az 1942-ben írt vers –
Aki a mezőn kintszorult, jaj annak.
Világ hátán veszett szél dühe csapdos,
villám-sárkány eget-földet harapdos,
és én magam-próbáló szörnyű kedvvel
birkózom a villámos fergeteggel.
Ez a gyermekkori növény-halálszag
jöttét hirdeti mindenféle gyásznak.
Ó, ez a vihar, megöli a kertet,
ó, ez a vihar mindent elseperhet.
Július 8. 1996-ban napon a hágai Nemzetközi Bíróság lényegében betiltotta – a vegyi és biológiai fegyverek után (!) – az atomfegyvereket: „Az atomfegyverekkel való fenyegetés vagy azok használata ellentétes a fegyveres konfliktusok esetén alkalmazható nemzetközi törvényekkel”. Az atomfegyverek betiltásának követelése szinte egyidős a létrehozásukkal. Már 1950-ben a szocialista országok Béke Világtanácsa félmilliárd aláírással nyújtotta be kérelmét az ENSZ-nek. De amikor a Szovjetunió is atomhatalom lett, ez érdekes módon feledésbe merült. Japán békeszervezetek 1955-ben 32 millió aláírást gyűjtöttek. Mindhiába… De vajon egy emberek által kialakított jogszabály elég erős gát-e a gyarló emberiségnek? Aligha.
Reménykedjünk.
Maradok kiváló tisztelettel
Kelt 2021-ben, 172 évvel Gábor Áron halála után