A német Stefan Georges Júliusi bánatával – Szabó Lőrinc magyarította – búcsúzunk lassan júliustól is.
Csillagászati előrejelzések szerint a Perszeidák meteorraj éppen e naptól kezdve keresztezi Nap körüli útján a Föld pályáját, s tart majd e csillaghullás augusztus 20-ig; maximumát augusztus 13-ára várjuk.
Júliust régen oroszlán havának is nevezték. Közhasználatú magyar neve a hónap első dekádjának apostolszentje után Szent Jakab hava volt. A hónapot félmeztelen, nagy kalapú paraszt testesítette meg, amint épp sarlóját köszörüli, arat vele vagy kévét hord, netán a csűrben búzáját csépeli. Elvontabb allegóriája sárga ruhás, repülő ifjú, fején kalászkoszorúval. Jobbjában az oroszlán jele, baljában kosár fügével, dinnyével és más gyümölcsökkel. Az oroszlánbőrös, buzogányos napisten, Héraklész szintén a július megtestesítője volt.
A történelem hajnalán az oroszlán nemcsak Afrikában volt honos. A fekete földrészen kívül Dél-Európától Indiáig mindenütt nagy számban élt. Az óriásmacskát nemcsak azért irtotta az ember, mert a bőrét és a nyájait féltette tőle. Oroszlánt ölni egykor a férfiasság próbája volt, a törzsön belüli hatalmat igénylők rituális kötelezettsége, ami a vadászmódok és fegyverek tökéletesedésével királyi passzióvá süllyedt. Így pusztult ki e királyi vad gyorsan civilizálódó eurázsiai élőhelyein. Mielőtt azonban ez bekövetkezett volna, mint a királyok állata és az állatok királya, jelképpé nőtt, és mivel a királyság intézményét égi eredetűnek hirdették, a királyok pedig a Nap fiának tekintették magukat, az aranysörényű ragadozó napjelképpé lett. Mint ilyen, nemcsak a szakrális és profán művészetekben jutott főszerephez, hanem a közelmúlt népművészetében is, ott is, ahol élő oroszlánt nem láttak soha.
Egyiptomban a Nagy Istennő egyik megjelenési formája az oroszlánfejű Szekhmet, a háború istennője volt, de ábrázolták Íziszt is oroszlánfarokkal. Oroszlánháton állva jelenítették meg a föníciai Asztartét, a hettita Arinna napistennőt és fiát, Szurummát, a phrüg Kübelét. A brahmanista mitológiában Síva feleségének harcias alakja – ekkor Durga a neve – szintén oroszlánon lovagol. Az uralkodóknak kijáró oroszlántrónus – a buddhista művészetben Buddha és egyes bódhiszattvák ülőhelye – őrt álló, óvó-elrettentő jelképes szerepet töltött be. Egyiptomi eredetű képzet szerint a túlvilági kapukat is oroszlánok vigyázták. Oroszlánölő naphérosz volt a sumér Gilgames, a zsidó Sámson, a görög Héraklész, a félig-meddig történelmi hőssé vedlett „oroszlánsörényű” perzsa Rusztem. Héraklész, amikor első munkájaként legyőzi a nemeai oroszlánt, felölti annak lenyúzott bőrét, miáltal maga is oroszlánná, azaz királlyá, a nyárban uralkodó Nappá válik. Hasonló okból nevezi oroszlánnak a Biblia Júda királyi házának alapító ősét.
Hogy az oroszlán a lángsörényű Nap jelképe lett, helyet kapott a zodiákus csillagképei között is. Az Oroszlán csillagképet az állatöv „királyának” tekintették. Legfényesebb csillaga, mely a nappályán trónol, a Regulus, magyarul „Királyocska”, „Királyfi”.
Július 23-án a vizek urának, Neptunusnak áldoztak (Neptunalia), hogy megóvja a termést a szikkasztó nyári forróságtól, most, hogy a Nap, elhagyván a „nedves” Rák jegyét, a „száraz” Oroszlánba lépett.
Három fertály évszázada, 1946. július 25-én vajon hogyan fogadta a vizek ura, hogy már immár az ő birodalmát is atombomba-robbantással zavarja meg a tudálékos ember? Mintha nem lett volna elég Hirosima és Nagaszaki tragédiája, az USA e nap kezdte el víz alatti kísérleti atombomba-robbantásait a Bikini-szigeteken.
Július 26-a Szent Anna, a magyar néphagyományban kedd asszonya napja. A katolikusok Szűz Mária édesanyját tisztelik benne. Kultusza a XIII–XIV. században terjedt el Európában, amikor a misztikus isteneszme iránt megcsappant a figyelem, és az e világi boldogulás vágyának kísérőjeleként Jézus ember volta felé fordultak a hívők. Ez a szemléletváltozás a keresztes hadjáratok és zarándoklatok Szentföld-élménye nyomán támadt érdeklődést is tükrözi. Az ünnep dátuma, Szent Anna feltételezett halála napja, valójában egy templom felszenteléséről emlékezik meg. Mária állítólagos jeruzsálemi szülőházát még a IV. században építették át templommá, és szentelték fel egy július 26-i napon. E templom ünnepét és búcsúnapját Bizáncban július 25-én ülték meg, itt Kr. u. 50 körül Annának már külön templomot is szenteltek. A napot Justinianus császár tette kötelező ünneppé. Mária szüleiről, Annáról és Joakimról az újszövetségi könyvek egy szót sem szólnak. Legendájuknak és tiszteletüknek forrásai az apokrif írások, elsősorban Jakab előevangéliuma. A kiteljesedett középkori legenda szerint Anna első férje volt Joakim. Sokáig nem volt gyerekük, végül is angyali jövendölést követően Anna teherbe esett, és megszülte az „első” Máriát, a majdani „Istenszülő” Szűzanyát. Az Anna-kultusz egyetemes társadalmi erejére jellemző, hogy a hét napjai közül a kedd hosszú évszázadokon át egészen az ő tiszteletét szolgálta. A Teleki-kódex szerint Szent Emerencia asszony terőbe esék és szülé az ő első leányát keddön, melyet neveze Annának. Szent Anna a hétnek neminemű keddin szüle. Egészségbe szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szíz Máriát. Mária keddön választaték Istennek szülőanyjává és keddön szabadula meg a testnek tömlöcéből. A Szent Annának szentelt kedd évszázadokon át, még századfordulónkon is asszonyi dologtiltó nap volt.
A roppant fenyők sötét rámába fogják az ércvilágú vízlapot
Erdély legköltőibb helyét láttam – így indítja Jókai Mór az Útleírásokban a Szent Anna taváról írtakat. – Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktől a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sión-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava.
Amint a tusnádi regényes fürdők jóltevő nimfájától búcsút veszünk, balra napkelet felé óriási bércek birodalma terjeszkedik elénk, melynek utolsó pontjai messze Kézdivásárhelynél végződnek. A térkép nem mutat e helyen sem falvat, sem majort, ősrengeteggel koszorúzott hegyek feküsznek egymáson, miket mindkét felől elkerül az országút, vadászösvényeknek hagyva az ősvadont, mely most járatlanabb, mint volt azelőtt kilencszáz évvel, mikor még azoknak a váraknak urai éltek, miken most az a vad fa terem, melyet a vihar vet és a vihar tép le.
(…) Háromezer lábnyi magasban a tengerszín felett, körös-körül ezerkétszáz lábnyira feljebb emelkedő bércek által képzett medencében, vad erdők árnyában terül egy gömbölyű, nagyszerű tengerszem, melynek kerülete egy negyedrész mérföldet meghalad. Sima tükörlapja sötétzöld a belenéző erdős bércektől, a legnagyobb vihar sem ingatja azt meg, hab sem fordul rajta. A körülfekvő bércek ideforduló oldalát cser és bükk fedi, míg a tó partján körül roppant fenyők emelkednek, mintegy sötét rámába fogva az ércvilágú vízlapot…
Július 29-én emlékezünk Borbás Vince születéséről (1844). A XIX. század legnagyobb magyar botanikusa, a magyar flóra- és növényföldrajzi kutatás korszerűsítője csak élete végén nyerte el a régen megérdemelt tanszéket, 1902-ben a kolozsvári egyetemen a növényrendszertan tanára, majd a botanikus kert igazgatója volt. Kolozsváron is halt meg 1905. július 5-én.
Maradok kiváló tisztelettel:
Kelt 2021-ben, a Perszeidák csillaghullásának kezdetén
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
