A természet kalendáriuma (CDLXXXVII.)

Három nappal ezelőtt tartotta a Magyar Biológiai Társaság Botanikai Szakosztálya az 1502. ülését a csaknem egy évvel ezelőtt, 2020. november 26-án elhunyt botanikus, Simon Tibor munkássága előtt tisztelegve, mely alkalommal az ELTE Füvészkertje egykori igazgatójának emlékkövét is felavattuk. Az emlékülésen a marosvásárhelyi botanikusok legnevesebbje, Höhn Mária is megosztotta emlékeit a magyar botanika nagy alakjáról. Ő éppen Simon Tibor mentorálása mellett írta doktori dolgozatát. Ennek a műnek a nagyközönség számára írt változatát a Mentor Kiadó adta ki 1998-ban A Kelemen-havasok növényzetéről  cím alatt.

A biológusgenerációk legtöbbet forgatott kötete még ma is a 94 éves korában elhunyt botanikus A magyarországi edényes flóra határozója című alkotása.

Nevével először a Kis növényhatározó címoldalán találkoztam, még nyolcadikos koromban, 1966-ban. Az a vékony könyv végigkísérte tanári pályámat is: segítségével ismertettem meg sok-sok diákommal a növények csodálatos világát. Ez a mű 21 kiadást ért meg, míg aztán 1998-ban Seregélyes Tibor fotóival kiadta a ma középiskolákban használatos Növényismeret című könyvet.

Sokáig részt vett a Botanikai 

Közlemények szerkesztésében. Akkor ismertem meg személyesen, amikor első faragó-tavi botanikai dolgozatomat lektorálta.

Szavam ne feledjem, a nagyközönség számára írt első könyve a magyar botanikai illusztráció nagyasszonya, Csapody Vera képeivel jelent meg. Ő 1985. november 6-án sétált át a halhatatlanság általa megrajzolt virágékes mezejére. Mikor feltekintek íróasztalom felett függő kis akvarelljére, eszembe jutnak szavai:

(…) növényrajzoló vagyok, tehát nem művész, s nem is tudós, hanem a természetnek egy alázatos másolója. Az én munkám a megfigyelés és a valósághoz hű visszaadás.

November 6-án 135 éve, hogy 1886-ban Kézdivásárhelyen megszületett Bányai János geológus. 1916-tól a székelykeresztúri tanítóképzőben, 1931-től Székelyudvarhelyen tanított, ő hozta létre a Borvízkutató Intézetet, s szerkesztette a Székelységet 1931–1944 között. 1945 után már csak egy jelentősebb munkája jelenhetett meg, az’56-os forradalom után – mintegy a húzd meg - ereszd meg román állampolitika lenyomataként – az 1957-ben kiadott A Magyar Autonóm Tartomány hasznosítható ásványkincsei címmel.

Néhány százezer évvel ezelőtt csak állatok és növények voltak a világon, ember nem, s a rendszer tagadhatatlanul jól működött, még jobban, mint az emberrel együtt.

De a nagy veszély abban rejlik, hogy fajunk kipusztítja magát, és még sok más élőlényt is magával ránt, és ez már erkölcstelen! – írta közel fél évszázada az 1903. november 7-én született Konrad Lorenz. A hírneves etológust A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című munkájának megjelenése (1973) után a nyilvánosság egyre inkább társadalomkritikus filozófusnak tartotta. Azt vallotta, hogy az emberi  rendkívüli mértékben biológiai, genetikai előírások által meghatározott. Sokszor és sokan hevesen kritizálták ezért.

De lássuk csak, mit tartott ő a nyolc halálos bűnnek?

1. A Föld túlnépesedik, a szociális kapcsolatok túlkínálata agressziót vált ki.

2. A természetes életteret, megélhetésünk alapját elpusztítjuk, elveszejtjük a teremtés szépségét.

3. Vakság a szépségekre. A szüntelen versenyben nincs idő őszinte emberi elmélkedésre.

4. Érzelmi sivárság az elpuhulás, a technológia és a pszichogyógyszerészet következményeként.

5. Genetikai problémák, a szociális viselkedést fejlesztő szociális nyomás zavara.

6. Szülő-gyermek kapcsolat hiánya, generációs meg nem értés, a hagyományok teljes lerombolása.

7. Tömeg-tudatformálás, dogmatizmus, nézet-uniformizálás, manipulálás – a reklám egyeduralma.

8. Atomfegyverkezés. A világvége-

veszélyérzet csökkenti a jövő iránti felelősségérzetet.

Nos, ki száll ma vitába vele?

November 8-án emlékezzünk meg arról, hogy 1770-ben e napon indult meg az orvosképzés az egyetlen, azóta is működő magyar egyetemen, a ma Szlovákiához tartozó Nagyszombaton, ahonnan 1777-ben költözött át Budára.

112 évvel ezelőtt halt meg 83 éves korában a kolozsvári születésű Gyulai Pál. A magyar irodalom hihetetlen befolyású ítésze – aki a magyar irodalmi fejlődés betetőzésének Petőfi Sándor és Arany János epikus költészetét tartotta – így vallott még 1847-ben, a nagy forradalom előtt, szűkebb hazájáról, Erdélyről:

Vadregényes fenyvesek homálya,

Sziklabércek, felhők közelében!

Üdvözöllek, mint anyát a gyermek,

Hű szerelmem forró érzetében.

Szebb talán a rónaság vidéke,

Délibábos pusztáknak lapálya,

S vonzó, enyhe, édes mosolyával

Vidám halmok, völgysíkok hazája.

Mind hiába... köztetek születtem,

Csermelyzúgás, bérci vad virágok!

Szívem egy, és szívem egy szerelme

Csak egyért, csak értetök sovárog.

Mily dicső e bércek közt az élet!

Föld fiához közelebb az Isten,

S messze mindaz, min a nagy világ csüng,

Sápadozva, mint rab a bilincsen.

Forróbb itt a szülőföld szerelme,

Szabadabb a szívnek dobbanása,

A gyönyörrel félelem határos,

S nagyszerűbb a lélek gondolása.

Im az ég és tiszta levegője,

Im az erdők tengerének árja,

Mely örök zöld s mint a büszke lélek

Fellegekben úszik koronája.

Hótetőknek távol csillogása

Rá fénylik az erdők éjjelére,

Színeikből gyönge szivárványt sző,

Hajnal, alkony a táj kék egére.

Oh minő kép! smaragd halmok, völgyek

Koszorúja, mint egy tündér álom;

Kékes ködben elzavart falucskák,

S dűlt tornyával egy-egy mohos várrom.

Bérc-oldalban nyájak legelésznek,

Csermelyek kigyódznak a határon,

És fészekként könnyű malmok függnek

Zuhatagot síró vén sziklákon.

(…) Néz a pásztor, s bámulja világát,

Hosszu horgas botjára hajolván,

S elmereng a távolban morajló

Fürészmalom s vizesés siralmán.

A hold fényén, éji pompájában,

Im a vidék még egyszer kitárul,

Árnyak nyulnak, himbálnak a légben

A virasztó hegytetők ormárul.

Álmos erdők mélán álmodozva

Felsuttognak, lágy morajt lehelnek;

Meg-megharsan távolból egy kürtszó,

És reá száz visszhangok felelnek.

Majd a csendben a szomszédfalvakból

Az ebeknek csaholása hallik,

S nyikorgása borviz-szekereknek

A kanyargó úton megnyilallik.

Őrházaknál hamvadó tűz pislog,

Egy-egy székely vészi útját arra,

Hosszu puska mellett énekelve

Bús-nótádat, gyászos Mádéfalva!

(…) A várromok, az ősök sirhalma,

Kérdik tőlem: hol Attilla népe?

Élt-e még a székely s hol van Erdély

Szabadsága, neve dicsősége?

Hete sincs, hogy Székelyföld autonómianapján, október 31-én, fellobbantak a máglyák, mécsesek, gyertyák fényei szerte a Kárpát-medencében. Az idén az összetartozás őrtüzei, a korlátozások miatt többnyire csak lelkekben gyúltak. Hatásossága remény s kérdés egyben.

E kérdés csal könnyeket szemembe,

Siratom én elhunyt szabadságod

S híred, melyet fényessé nem tészen

Nap- s holdfényben tündér csillogásod.

(…) Tán e népnek majdan a sasokkal

A magasba szárnyal gondolatja,

S a szabadság viharos érzése

Hideg keblét még egyszer áthatja.

S újra látjuk szárnya szabadjában

Napsugárhoz merész repülését,

És meghalljuk hosszu ébredése

Villámokkal terhes mennydörgését.

Első tanítványaim a Dicsőszentmárton melletti Szőkefalván voltak. Szent Márton napján talán van még, aki emlékszik még arra az agyonforgatott Kis növényhatározóra, amivel jártuk a Kis-Küküllő kies tájait egykoron.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2021-ben, november 5-én, 88 évvel azután, hogy 1933-ban először vétózta meg a spanyol állam a baszk önrendelkezést.