A természet kalendáriuma (CDV.)

Nagypéntek. Hajnalban indultam „madárselátta” völgybe, napküllős dombhát peremére, tavaszi szellők alá. Karantén idején. Hova tartanék? Oly kies helyre, ahol kevesekkel találkozhatom, betartani a pandémia miatt ránk aggatott előírásokat. Csak meg kellene mozdulni, virágot, dombhátat, csillagot látni. Ha másként nem, hát gondolatban. A Természet? Jól elvan az ember nélkül is. Észre se venné, ha ez a magát értelmesnek tituláló… csupasz majom kikopna belőle.

Nagypénteken mossa holló a fiát,

Ez a világ kígyót, békát rám kiált,

Mondja meg hát ez a világ szemembe,

Kinek mit vétettem életemben.

Gyönyörű népdal. Első két sora nagyon régi szokás emlékét őrzi.

(…) az ősi tavaszkezdő tisztulási rítusét – írja Bogdán István a Régi magyar mulatságokban –, amely mosakodással és a szó mágikus erejével akart egészséget szerezni, gonoszt, betegséget és bajt távoztatni. E szokás aztán a kialakuló keresztény kultúrkörben nagypéntekhez kapcsolódott. Valószínűleg (…) azért, mert a néphit Jézus kereszthalálához kötötte a testben való megújhodás gondolatát…

Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek – írja Bálint Sándor a Karácsony, húsvét, pünkösd című munkájában –, ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. A csendességé, az elcsendesülésé. A ma csendje lehetne akár riadalmat keltő is.

Riasztó, mint a fölmorajló tenger

És mint a végtelen hó épp olyan.

Álarca mélyén bús Halál rohan –

Jaj, üstökömbe kap, s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.

A szívem hallgatom – kopog-e még?

És megunom ez egyhangú zenét,

Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék

És jaj süpped alattam a talaj,

De bennem még ellentállás szaval,

De fülemet betömte. – Ó, mi vár még

Reám, ki immár néma, hangtalan.

– Fejem lehajtva megadom magam.

Nagypénteki vers ez. József Attila Csendje. Alig tizenhét évesen írta volt 1922 első felében, még Trianon traumájában hamvadva. S nagyszombaton idén, éppen ide esetten, 1905-ös születése évfordulóján, ünnepeljük a magyar költészet napját.

Húsvéti áldozat. A bárány – írja Katona Lajos a Folklór-kalendáriumban – a keresztény ősegyház egyik legrégibb, az apostolok korával egyidős szimbóluma, Szent Pál egy ótestamentumi vonatkozású hasonlatából került azon metaforák sorába, melyek a megváltás tanát szóval és képpel magyarázzák.

S a Természet? Eltűri ezt az áldozatot.

Reszkető, enyhe fény sugárzik.

Egy felhő lassudan megyen.

A lélek fáj, a fény sugárzik.

Valaki ballag a hegyen,

hűs homlokáról fény sugárzik

s szemét lehunyja – úgy legyen! (…)

Út a Kálváriára. Dsida Jenő versében.

(…) Valaki lépked, felfelé tart.

Bozót közt víg madársereg.

Valaki lassan felfelé tart.

Tövisről vérharmat csepeg.

Valaki fel, a csúcs felé tart,

hogy önmagát feszítse meg.

Aztán nagyszombat. A határkerülés csendes, méltóságos, lassú vonulása. Még ma is néhol szokásban van. Az idén kétséges ennek a megtartása is. A nagyheti határkerülés – írja Dömötör Tekla A népszokások költészetében – már a középkorban egyházi szokás volt, és arra szolgált, hogy a szántóföldek mágikus körüljárásával a zsendülő vetést védjék a feltámadás ünnepe körüli időben.

Húsvét vasárnapja a feltámadásé.

A naptári fordulatot (…) a tűzszentelés jelzi – olvashatjuk Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot. A tűzszenteléshez (…) a „halotti” máglya szolgáltatta a lángot. Ez volt az ún. „Júdás-égetés” vagy „Pilátus-égetés” (…) A nagyhét valamelyik napján a gyerekek nagy dérrel-dúrral a templom elé hordtak mindenféle ócska ládát, hordót, egyebet, s ott darabokra hasogatták őket. E roncsokból rakták aztán a tűzszenteléshez való nagyszombati máglyát.

Húsvét vasárnapja a reményt adó tavasz győzedelmes vonulása. Biztatás.

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat, 

te nem azért vagy, hogy odaragadj 

ügyhöz, múlthoz, amely nem a tiéd, 

és dac poshasszon és keserűség. 

Biztató a tavaszban, Szabó Lőrinc érezte így.

Kaptál ütleget, kaptál eleget 

(légy keresztyén s mondd: érdemelteket, 

s könnyülsz tőle!)… Most ne vélt igazad 

emlegesd, s ne a hibát, a zavart 

(az benned is volt!): nézd a rétet, a 

nagy fényt, a Feltámadást!… Tavasza 

jött újra a földednek (…)

s jobb lesz a jó, ha te is akarod, 

ha igazán…: másét és magadét, 

úgy gyógyítod a ma ezer sebét, 

ha az csordítja megnyugvó szived, 

ami sosem elég, a Szeretet! 

Húsvéthétfő – térek vissza Bálint Sándor írásához – vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe.

A (…) Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. (…) Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak (…) feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.

(…) Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, (…) keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbe merítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.

A tojás szimbóluma ennél jóval régebbi keletű.

Jó néhány húsvétja már, hogy Móra Ferenc a szegedi temető földje alatt várakozik az örök feltámadásra. – Supka Géza Adónisz feltámadásából idézek – (…) a magam számára (…) él, (…) a kirakatokból ragyogva harsan ki a sok hímes piros tojás. Hozzájuk fűződik Mórának, a tudósnak legfontosabb életeredménye: az a hímes tojás, amelyet egy kiszombori őskori sírból ásott ki, s ezzel új utakat vágott az összehasonlító vallástudomány elébe. Ő maga (…) tudva tudta, bár megírásához már nem futotta az életéből, hogy ezzel a sok ezer esztendős piros tojással, amely hetvenhárom töredékben került ki a föld alól, ősi titkok nyomába jutott. Misztériumok, az élet örökkévalóságában, a feltámadás reménységében való örök emberi bizakodások kapuja elé jutott.

Tudta, meg is írta, hogy ásatásokban gyakori a tyúktojás, főként szegényesebb asszonysírokban. (…) nyilván a termékenység szimbóluma ez a tyúktojás a női sírokban. (…) A kiszombori tojás azonban – amelyről úgy mellesleg mondjuk meg, hogy voltaképpen nem is piros, hanem barnás színű, és szépséges girlandokat karcolt bele az őskori művész – sok ezer évvel előzi meg a keresztény kultúrát, s ezzel a feltámadás hitének oly ősi gyökerei közé világít bele, amikre Móra leletéig gondolni sem mertünk.

Kedves Olvasóm!

Nagypénteki holló bánatától elkeveredtünk a sok ezer éves hímes tojás reményéig.

Maradjunk is meg ebben a reménységben.

Áldott, békés húsvétot kívánva, maradok kiváló tisztelettel.