Bár rég elrúgtam magamtól több mint három és fertálynyiszor annyi évet, mit amennyi a költő volt 1935-ben, magamra is érvényesnek gondolom még a kérést.
Sőt akkor is, mikor a föld alatt
fekszem hanyatt, minthacsak épp napoznék,
sugarazd át a földet onnét
a magasságból, drága Nap!
Sütöttél engem a hegyek közt,
sugaraztál reám a pusztán;
egy alkonyon úgy néztél velem szemközt,
mint egy bíborsörényű hímoroszlán.
Már reggel jöttél s fénnyel kinyitottad
álomtapaszos szememet,
szivárványos fényekkel tarkítottad
az ablaküveget.
Talán ráéreztél már, kedves Olvasóm, a Barátkozás a Nappal vers szerzője csak Jékely Zoltán lehet.
Most is itt égsz felettem, drága Nap,
Isten Napja, én Istenem,
s nagy lila arabeszkeket mutat
behunyt szemem.
S mint mágnestől megbűvölt vasdarab,
úgy lüktetek, úgy reszketek –
egy perc, s repűlök a Duna felett
s velem jön ez a rossz fapad.
Nos, ma erről a képzeletbeli napbántotta, kiszikkadt lécű padról lendülök én is neki e heti sétámnak. Jer velem Te is, kedves Olvasóm!
Június 21. a védőoltások világnapja. Magyarország az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Európai Irodájánál 2004-ben kezdeményezte a védőoltások világnapjának megtartását, mivel 2002-ben ezen a napon hirdette ki a WHO, hogy Európában megszűnt a gyermekbénulás betegsége. Fontos, hogy évről évre felhívjuk a figyelmet a védőoltásokra. A védőoltással megelőzhető fertőző betegségek számának jelentős csökkenése egyike a magyar közegészségügy legnagyobb sikereinek.
E nap különben a nyári napforduló, a csillagászati nyár kezdete. Ezen a napon a leghosszabb a Nap égen megtett útja.
Kánikulában buja rózsafáról
nyesi a szomszéd már a – hervadót.
Úgy szólnak – s abban is az elmúlásról –
hogy túlvigan rikongnak a rigók.
A bohó-piros, a híg-édes cseresznye
mellett már savanyú-mosolyú meggy.
Kettős ízükkel nyelvem az eszembe
azt juttatja: minden jó s rossz: elegy.
Illyés Gyula így magyarázza Nyári újév versének fura címét:
Nem Szilveszter az év igazi vége –
Férfinak annál zordabb forduló
a június nap-éj-egyenlősége –
Nyárfák pihéje dől, akár a hó. (...)
Kánikulában piheg egy buja rózsafa
A napfordulat a gyakorlatban nem a nyár kezdetét jelzi. Mi június 1-jétől számoljuk a nyarat (meteorológiai nyár), a kínaiak a régi keltákhoz hasonlóan május 5-étől. Náluk június 21-én a zeniten járó Nappal együtt tetőzik a nyár – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – Leonardo Utolsó vacsoráján a Jézus balján ülő, megvilágított hármas jelképezi a nyári hónapokat: a szelíd Fülöp a Rák, a szenvedélyes idősebb Jakab az Oroszlán és az okoskodó Tamás apostol a Szűz havát. (...) Hajdanán a nyári napforduló a naptári év kiemelkedő ünnepe volt. Hellászban sok helyütt ekkor kezdték az évet: Athénban és Delphoiban például a napfordulatot követő újholdkor. Vagy félévünnepet tartottak, mint Boiótiában és Délosz szigetén, ahol a téli napfordulat utáni újholdkor kezdték az esztendőt. Ünnep volt az év „teteje” a keltáknál, a germánoknál és a szlávoknál, és tovább élt a keresztény Európában is, mindenekelőtt a Szent Iván-napi tűzünnepben. Az „égi tűz” köszöntése azonban nem korlátozódott Szent Iván napjára. A tűzugrás, tűztaposás és más „tüzes” népszokás minden napforduló körüli ünnepnek része volt.
Szent Iván hava nevét a szokáshoz híven a Rák hó első dekádjának legjelentősebb szentjéről, Keresztelő Szent Jánosról nyerte.
A tűzgyújtás, a füvek és virágok szerelemvarázsló hatásai, a párosító énekek, Szent Iván-napi népszokások és hiedelmek ma is az élő néphagyomány jelentős értékei. Magyarországon a bizánci kapcsolatok révén – a görögkeleti vallásnak megfelelően – Keresztelő Szent János napját Szent Iván ünnepének nevezték. A szentiváni szokásokat a magyarság délszláv közvetítéssel vette át, de – írja Bóra Ferenc A nyári napforduló tüze Szent Iván ünnepén című esszéjében – a pogány szokások maradványai megőrződtek, továbbéltek.
A tüzet szalmából és többféle fából rakták. Az ünnep előtti napokban összegyűjtötték a cseresznyefakérget, füvet, virágot. (...) A tűzre illatos növényeket, gyógyfüveket dobtak. Szent Iván füvének nevezték a rutafát, másutt ezt a növényt seprűzanótként, istenfájaként emlegeti a nép. Négy-ötszáz évvel ezelőtt a rutafát a tisztaság jelképének tartották. A lányok és legények átugrálták a tüzet, amiből gomolygott az illatos rutafa füstje, s közben énekeltek:
Magos a rutafa,
Ága elágazik,
Selyem sárhaja,
Magyar Ilona,
Haján fölyű gyöngy,
Koszorúja gyöngy (...)
Miközben a tűz fölé tartották a gyógynövényeket, varázsigéket mormoltak:
Füstöld meg a füvecském,
Tisztesíd meg, hasznosíd meg...
Tisztes légy, hasznos légy,
Majoranna bukros légy.
Mivel Keresztelő Szent János a meghalt gyermekek patrónusa is, a gyermekeknek „Szent Iván-i” almát kellett enniük, hogy ne legyenek betegek. A gyógyító erővel felruházott almát a tűzben elégették. A máglya eloltása után a hamut gyógyító fürdőkre is felhasználták. A tűz körül ülő gyerekek cseresznyét ettek, ennek egészségmegóvó hatást tulajdonítottak. A hiedelem szerint, ha valaki mezítláb taposta a tűz hamuját, egy évig nem ment tüske és szög a talpába. A tűzugrás elősegítette a jó búza-, kukorica-, kender- és szőlőtermést.
A nagy nap előestéjén a legények drótra égő fakérget erősítettek, a lángoló koszorút csóválták, s áthajították a lányok feje fölött. A lányok a csalánkoszorút átdobták a fiúk felett. Hitték, hogy a lányok felé dobott gyümölcsfaágak távol tartják a kártevőket a terméstől.
A „kislegények” drótokra fakérgeket fűztek, amiket petróleummal átitattak, ezeket meggyújtották. Felfutottak a dombra, s a „lámpásokat” körbe-körbe forgatták. A győztes az lett, akinek lámpása a legtovább égett, s a legszebb tűzkarikákat tudta „belerakni” az éjszaka sötétjébe.
Vikár Béla írta volt, hogy Szent Iván napján párosító dalokat énekeltek a tűz mellett. A XX. századfordulón gyermekjátékká szelídült a népszokás, de az ének őrzi még a párosító szövegelemeket:
Érett a meggy, érett
Öleld, akit szeretsz.
Hajlott ága hajlott,
Ezt ölelem, ezt csókolom,
Levelibe kis menyecske,
Iván dombján domboruljon.
Ez az ünnep is összeforraszt(hat)ja ma is a faluközösséget. A kicsik múltismeretre tesznek szert: megismerik az öregek népdalban, táncban, mozdulatban megnyilvánuló művészetét, hiedelemvilágát, jó kedélyét és humorát. A néphagyományok élménynyújtó hatásán keresztül a helyi történelem tárul fel előttük.
Manapság Szent Iván napja közelében a Múzeumok éjszakájának hasonló szerepe lehet.
Én hiszek a múzeumok értelmében. Értelmében és hivatásában. Hivatásában és szépségében. Nem az idő kriptái a múzeumok! Nem a történelem halottas-könyvei! Nem a mulandóság szarkofágjai! Én hiszek bennük, mert nemcsak a jövőben hiszek, de hiszek a múltban. A múzeumok éppúgy az élet jelentései, mint a természet, mint a társadalmak, mint az ember. A múzeumok éppúgy lét-önmagunkat őrzik, mint a mítoszok, az őskönyvek és az époszok. Nemcsak a természet kőzet-maradványait, a kővé vált csontokat, tollakat, pikkelyeket, leveleket, virágporokat és koponyákat, nemcsak az ősi tegnap kő-üzeneteit őrzik, de őrzik az emberiség tegnapi-önmagát is: az álmokat, hiteket, vágyakat, mámorokat, bűnöket, önzéseket, tébolyokat, gyalázatokat, szerelmeket és halálokat – írta volt Juhász
Ferenc A múzeumok szerelme című esszéjében. – Ha jutok bárhova is a világon: mindig megnézem a múzeumokat. Önmagamat keresem bennük, titkos létem volt tartalmait. A Föld-lét tegnapi hangjait, amelyek némák ugyan, mint a kő-kürtök, megkövesedett trombiták, amelyeket kőszájjal kő-katona fúj, de ezek a kő-hangok, kő-rivalgások mégis az eleven vér áramlását és bársony-áradását hozzák, az anyag csoda-virágzását, az emberiség-szellem virágzó mámorát.
189 évvel ezelőtt, 1835. június 26-án született a magyar múzeumkultúra egyik első mestere, a sokoldalú természettudós, az állattan, a néprajz, a nyelvészet, a régészet kiemelkedő kutatója, Herman Ottó.
Mai sétámat egy szívmelengető történetfoszlánnyal fejezem be.
Amikor Herman Ottó megpályázta a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet preparátori állását, az akkori polihisztor igazgató, Brassai Sámuel saját fizetésének harmadáról mondott le, hogy az új, tehetséges munkatárs jövedelmét biztosíthassa. Herman itt kezdett a pókokkal behatóan foglalkozni, s teremtett egy új tudományágat, az arachnológiát. Pókgyűjteményét ma is a kolozsvári tudományegyetem Állattani Múzeuma őrzi.
Mentora halálakor egy csokor havasi gyopárral érkezett temetésére.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
